The Little Prince(ss)

3. Fejezet

„Nem tudtam, hogyan férkőzzem hozzá, hogyan találjak közösséget vele... Olyan titokzatos világ a könnyek országa.”

7. fejezet

Ott vár a határnál és valami furcsa cuccot eszik.

- Ha te nem jössz közelebb, majd jövök én – jelenti ki, mire megrázom a fejem. Neked nincs szükséged rám, és nekem sincs rád. Én megyek közelebb, és akkor, amikor én akarok. Ha úgy tartja kedvem, akkor távolodhatok is. Visszamegyek a házba, és faképnél hagyom. Kell a fenének ez a nyűg.

Fáradok. Péntek van. Csak egy kis házi, este pedig indul anya. Addigra el kell tűntetnem a lyukat, és vele együtt ezt a zaklatót is. Menjen vissza a hüllőjéhez, meg a hangyacsaládjához. Dilis. Olyan, mint egy átlagos, boldog lélek az iskola folyosóján.

Na jó, azért valamivel különlegesebb.

Nem, nem az.

Olyan, mint a többi. Sosem lesz a legjobb barátom. Nem lesz ő nekem semmim.

Este nyolc óra. Indul anya. Kilencre itthon lesz. Kimegyek a kutyákhoz, hogy nézhessem a csillagokat. Önkéntelenül is átpillantok a lyukon. A faházban ég a villany, a tetőről nézi egy szerkentyűvel a világegyetemet. Én is a végtelenségbe pillantok, és elképzelem, ahogy felvillanok egy hullócsillagként. Lentről felfelé, aztán fentről lefelé. Vagy egyszer csak eltűnök, miközben lentről felfelé törekszem. Talán most ugyanazt a csillagot nézzük.

Átpillantok egy másikra. Ezt vajon hány emberrel nézhetem egyszerre? Szépen világít. Látom, ahogy fénylik. Talán egy repülő. Vagy egy ufó, aki épp most tervezi meg Kimondhatatlannevűsrác múzeumának alapjait. Épp keresném a Holdat, amelynek körvonalát már látom a szemem sarkából, mikor ismerős hangot hallok a lyuk felől.

 - Haragszol rám? – nevetnem kell. Túl sokat kell nevetnem a közelében. Ez a fiú veszélyes. De már miért haragudnék? Nem csinált semmit. Csak én vagyok egy jégcsap, aki azt hiszi, hogy ez a szerencsétlen a meleg fuvallat, és el akarja tűntetni. Megrázom a fejem, bár kétlem, hogy látja a sötétben. Lassan közeledik, aztán tisztes távolságban leül a fűre. Hideg az éjszaka ma.

- Szépek, nem? Egyszer majd mindet megnézhetem közelről.

- Feltéve, ha meg nem sülsz, míg megérinted őket – értetlenül rám pillant. Nem értem, mit nem ért.

- A csillagok nem égetnek meg. A csillagok értelmet adnak az életednek – magyarázza. Hülyén meredek rá.

- Te tényleg azt hiszed, hogy a Nap mosolyog rád, és, hogy a Hold azért világít, mert ő a főénekes az éjszaka bandájában? – vonom fel a szemöldököm.

- A Hold is mosolyog – rám néz. – Csak sokkal több idő kell a megértéséhez, mint a Napéhoz – azzal feláll, és átkullog a másik oldalra.

*

Anya hatalmas csomagokkal ront be a lakásba, egy órával azelőtt, mielőtt apa is hazaérne a munkájából. Lerak mindent a konyhapultra, a konyhapult elé, aztán csendesen pakolgatni kezd, miközben arra vár, hogy meséljek az életemről. Tudom, hogy mit akar hallani. A jó jegyeim alapján kellemes környezetben tanulhatok.

            - Jó az iskola. Sokkal jobb, mint az előző – hazudom.

      - Annak örülök. Apa mondta, hogy sokat javultak az érdemjegyeid – anya sokkal diplomatikusabban beszél, mióta egy állatkertben és egy nemzeti parkban dolgozik.

            - Ja, valamivel jobbak – felelem, és segítek neki kipakolni. Új telefont tudott venni, és hozott nekem egy dínós pólót. Imádom a dínókat, ezért azonnal fel is veszem. Vékonynak érzem magam, mert az anyag nem súrolja a nagy hasamat. Pf. Kimondhatatlannevűsrácnak biztosan az ilyen nagygyomrú egyedek jönnek be. Afrodité sem egy modellalkat, mégis ő a kedvence az egész vadasparkjában. Mondhatnám anyának, hogy inkább menjen át oda dolgozni, és akkor nem kéne elutaznia három hetekre, de anya babonás, és akkor sem menne át, ha kétszer annyit fizetnének.

            A világoslila pólóban parádézva kinézek a nagy konyhaablakon, de ez szerencsére a kilences házra néz, ami velünk szemben van. Nemrég oltották le a villanyt. Itt azt hiszem, él egy ötéves kislány, aki irtózik a dinoszauroszoktól, és folyamatosan nyavalyog. Kéne szereznem egy velociraptorjelmezt, és átlopózni hozzá éjszaka.

            Elhessegetem a gondolataimat, aztán tovább segítek anyának, aki olyan fáradt, hogy inkább elküldöm aludni, míg én befejezem a pakolást.

            Miközben egy extra-nagy-maningridai mentolos tic-tacot eszegetek – megszakítva a hozott dolgok rendberakását – végigfuttatom a szemem az éjszakai égbolton. Apa hamarosan hazajön, és mérges lesz, hogy a mikróból is kaja lóg ki, és Loki majdnem megette az egyik koktélparadicsommal teli dobozt, és Szami bele akart mászni a kosárba. De annyira belefelejtkezem a csillagokba és a tic-tacba, hogy ez nem foglalkoztat. Két szem között pisszegést hallok.

            - Hé! – oldalra kapom a fejem. A lyuk mögül jön. Jobban mondva egy méretes, cserépbe zárt növény mögül. – Közelebb jöhetek?

Ő az, és eltakarta a sebet, amit ő okozott a kőfalnak. A négy métert már meg kell engednem neki.

            - Gyere – suttogom. – Odáig – húzom meg a vonalat a betonútig, amin apa szokott feljárni a kocsijával. Bólint, és levágja magát a hűvös kőre. Magam mögé pillantok, meglátom az ajtónk melletti padon a két magányosan álló, bolyhos párnát. Odaadjam neki? A fiúk is felfázhatnak?

Ah, nem. Bizonyára ő is csak hagyná, hogy halálra fagyjak. Úgy teszek, mintha észre sem vettem volna.

            - Hogy próbálod megépíteni az Űrluxusmúzeumodat? – kérdezem egy távoli, alig látható csillagra meredve.

            - Mindenekelőtt egy Űrluxusűrhajót fogok készíteni, amivel összeszedem a barátaim, és feltérképezzük a terepet – ahogy sejtettem. Rengeteg barátja van. Fiú, nincs szükséged rám. Húzz át a másik oldalra. Vagy… inkább csak egy méterrel arrébb. Iszonyú ijesztő a pislákoló lámpa az utcában.

            - Sok barátod van? – csúszik ki a számon a kérdés. Nem tudom, miért.

            - Persze! Ott van például Albert és Adalbert, Haru, Cafatka, Afrodité… - az ujjain számolgatja a személyeket. Megakad a tekintetem az ötös ponton. Afrodité? Cafatka…? Bizonyára becenevek. Vállat vonok.

            - Ja. Király – felállok, és igyekszem nyugodtan behúzni az ajtót, ami mögött köszönés nélkül tűnök el. Kinézek a nappali apró ablakán, és látom, ahogy egy darabig a lépcsőket bámulja, amiken feljöttem, majd felpillant a Holdra, és átegyensúlyozik a növény mögött. Csináld ezt mindig, fiú. Hagyjál egyedül. 

            Apa jár be a kocsijával a feljáróra, ezért eldöntöm, hogy elteszem magam holnapra. Szombat. Addig alhatok, ameddig kedvem tartja. Délután anyával vásárlás. Talán mégsem pihenhetem majd ki magam.

            Fekszem az ágyamban, a mellkasomon pihentetve a kezem. Vaníliaillat kúszik be a csukott ajtón. Apa bizonyára vacsorázik valami pudingot. Volt egy idő, amikor anya nem volt itthon, mi pedig nem tudtunk főzni, és egész hónapban pudingokon éltünk. Szerettem azt az időszakot. Nyolcadikos voltam, és azt hittem, hogy mindenki, akit szeretek, az viszontszeret, és sosem ver át. Naiv, naiv kis Magena.

            Már megint kopogás az ablakomon, de tudom, hogy nem Roy az, ezért nem fogom kinyitni. Csak Hülyefiú, aki biztosan a barátaival akar gúnyt űzni belőlem. Holnap szerencsére túl elfoglalt leszek, és esélye sem lesz megközelíteni.

Még mindig kopog. Kavicsok pattognak le az üvegről. Felcsapom a redőnyt, és kihúzom az ablakot, azonban nincs most se kő, se fiú. Csak egy kis cetli az ablaküvegre ragasztva egy üveget nem károsító anyaggal. Nem akarok elmosolyodni, de megteszem, mert most úgysem látja. Megfogom a lapot, és bevonom magamhoz az ágyamba. Gondosan becsukom a nyílászárót, és lezárom a redőnnyel. Remélem, hogy látta, milyen idegesen csapkodok.

Egy sárguló papír ez, aminek a betűit fekete tintával írták. A sarkába egy róka van rajzolva, aminek olyan vörös a bundája, mint a hajam, és olyan fekete a szeme, mint a szempillám. Szürke tükör van a szíve helyén. Fölötte jegyzet:

„Te pillanatnyilag nem vagy számomra más, mint egy ugyanolyan kisfiú, mint a többi száz- meg százezer. És szükségem sincs rád. Ahogyan neked sincs énrám. Számodra én is csak ugyanolyan róka vagyok, mint a többi száz- meg százezer. De ha megszelídítesz, szükségünk lesz egymásra. Egyetlen leszel számomra a világon. És én is egyetlen leszek a te számodra…”

            Nem akarok érezni, nem akarok naiv lenni. Magena, nem engedheted meg ezt magadnak. Csak a gyengék sírnak. Csak ők kezdenek minden hisztit egy csepp legördülő, sós folyadékkal. Töröld le, és tépd össze a levelet. Sosem lesz rá szükséged.

Nem tudom összetépni. A párnám alá teszem, de azért megrongálom az egyik sarkát.