1. Fejezet
„A virágom... felelős vagyok érte.
Hiszen olyan gyönge! És olyan gyanútlan. Egyebe sincs, mint négy semmi kis
tövise, hogy a világtól védekezzék.”
84. oldal
Már megint, már megint, már megint.
Úgy csörtetek ki a teremből, mintha egy valóságshowban szereplő
celeb lennék. Engedd el a füled mellett, engedd el…
De nem tudom.
Egész matekon ezen pörgött az agyam.
Az embernek, ha osztálytársai vannak, akkor különösen be tud
fordulni. De hát, mit érne az iskola, ha nincsenek mellettünk a szeretnivaló,
gyűlölnivaló, megfojtanivaló, édes-kis-osztálytársak? A. ma azt mondta az
óra kellős közepén, hogy „hát igen”. Nekem, ezt mondta. Hogy: hát igen. Arra
válaszolt, hogy C. asszonyság kérdőre vonta a képletet, én pedig nem tudtam,
majd megkérdezte: tudod te egyáltalán, hogy mi az a négyzetgyök? Mert nem úgy
tűnik.
És erre válaszolta ő azt, hogy „hát igen”. Hát, igen, de a
töridolgozatnál másról sem tudsz áradozni, csak a két szép szürke szememről.
Tapló.
Mire hazaérek, már ezerszer végigtekerem
a lehetőségeim listáját. Kés, fulladás, elvérzés, benzin, hipó és szalmiákszesz.
De ezek persze butaságok. Nem hagyhatom magamra a macskáimat, a kutyáimat, és
az álmaimat – mert azok vannak, bár elég elérhetetlennek tűnnek.
Kinyitom az ajtót, ledobom a táskám, és végig azt mondogatom magamnak,
hogy „ne kapcsold be a gépet, míg meg nem írod a házid”, így aztán levágom
magam az étkezőasztal elé, kinyitom a matekkönyvem és a füzetem, aztán elkezdek
gondolkozni. Nehéz, ha nem érted, és nehéz megoldani, ha nincs, aki
elmagyarázza. És persze akkor is, ha nem vagy matektanár. Csak B1 színötös
matekból, bár ő mindenből az, kivéve tesiből. De általában megadják neki, hogy
kitűnő legyen év végére.
A geometriafüzetre ejtem a fejem, aztán
behunyom a szemeim.
Fél éve, hogy ideköltöztünk Darwinba, Észak-Ausztrália fővárosába.
Egészen idáig Amerikában éltünk, de – mint mindig – anyát szólította a munka, a
család meg összetart, és betör, akár a kamikaze repülők. Észak-Ausztrália azért
nem annyira népes terület, mint amilyen New York volt, ugyanis míg itt kb. egymillióan
laknak, addig a szülőhelyemen 19,5 millióan. A különbség azért észlelhető. De
már megszoktam. Azért a környék itt, Darwinban sem olyan csendes, mint
amilyenre a rémálmaimban számítottam.
McKinlay Street – ahol laktunk – ezúttal hagy tanulni. Nem tudom
eldönteni, hálás vagyok-e neki, vagy sem.
Felpillantok, hogy megnézhessem, a
hajszálaim mennyit tettek a feladat megoldásának érdekében. Ugyanolyan
haszontalanok, mint én. Lelankad a fejem, ezúttal a homlokom támasztom a
lapoknak.
A mi házunk a nyolcas, a mellettünk lévőé meg a tizenhármas. Anya
babonás, ezért nem vettük ki azt a lakást, mikor ideköltöztünk. Pedig nekem az
sokkal jobban tetszett: teli volt sok-sok növénnyel, égig érő fák lepték el a
fényt, olyan hatást keltett, mint egy esőerdő. Ha jobban belegondolok, a lakók
meghagyták ebben a fényben, bár ritkán nézek arra a lakra, mert negatív aurája
van, és rossz érzéseket kelt bennem.
Azzal motiválom magam, hogy hogyha
végeztem a tanulással, akkor elolvasom apa levelét, amit a konyhapulton hagyott
nekem, mielőtt elment dolgozni. Mindig ír valamit, mondjuk, hogy mit tudok
enni, vagy, hogy vett új fogkeféket, és válasszak, a zöldet, a lilát, vagy a
rózsaszínt szeretném-e, én meg mindig a lilára bökök. A lila csodálatos szín.
Végül – mint mindig – becsukom a
könyvemet, és előveszem az irodalmat. Ezt percek alatt megcsinálom, csak úgy,
mint a történelmet és az éneket. A matekot majd este, hogy lekössem magam,
nehogy átvegyék az irányítást a gondolatok.
Odaszökkenek a konyhapulthoz, a kezembe
fogom a kis füzetet, és elolvasom apa levelét:
Szia cicus!
Remélem, hogy jó napod volt.
Ó, ha tudnád, apu.
Van sajt a hűtőben, és vettem egy
tic-tacot is! Mentolosat, az a kedvenced, ugye? Anya hétvégén jön haza. Ma
estig dolgozom. Lecizz meg, és aludj időben!
Apa
Megpuszilom a lapot, majd visszateszem az eredeti helyére. Le kell
mosakodnom. Muszáj lemosnom magamról a mai nap fáradalmait, és a szavakat. Meg
a geometriafüzet érintését. Fúj.
Hajat mosok, és áztatom magam egy darabig. Egy osztálytársam írt,
hogy mi a matekházi, de inkább olvasatlannak jelöltem, és kikapcsoltam a wifit.
Már el is terveztem, mit fogok csinálni a nap hátralévő részében.
Anya szerint a tizenhármas veszélyes
ház, és hogyha kimegyek napozni, akkor semmiképpen se oda terítsem le a
lepedőt. Utáltam magam emberek előtt süttetni, és napozni is – mert folyton
csak leégek –, ezért szokásomhoz híven kicuccoltam a pizsamámban a hátsókertbe,
Szamival és Lokival a kezemben. Ők a macskáim, és bent tartjuk őket, mert
félünk, hogy elkóborolnak. A szüleim mindig a lelkemre kötik, hogy soha ne
vigyem ki őket, mert összeszednek valamit, és akkor baj lesz, de mindig
megtornáztatom a szervezetüket, és néhanapján kiviszem őket magammal.
Ezúttal egy régi könyvet is hozok, meg
a tic-tacot, amit apa vett a délelőtt. Kár, hogy nem a nagyobb kiszerelés. Öt
perc alatt el fog fogyni.
Loki és Szami még mindig rémülten
próbálja felkutatni a természet rejtelmeit, és épp mikor már kezdenek hozzászokni,
egy hatalmas robbanás zökkenti ki őket a megszokottból. Ezerfelé szaladnak, én
pedig úgy rohanok utánuk, mintha annyifelé szakadhatnék. Idegesen viszem be
őket a lakásba, aztán kirontok az utcára. Mi történik? Olyan felhergeltnek
érzem magam, mint Szami, amikor simogatni próbálom. Egy pillanatra az is
megfordul a fejemben, hogy kitört a következő világháború, és hamarosan egy
atombomba fog mindenkit darabokra cincálni, lehallgatják a telefonhívásokat, és
csak valami külföldi nyelven lehet majd beszélni.
De csak a betonkerítésen látok egy jókora lyukat. Fogalmam sincs,
mire hasonlít, vagy mire kéne hasonlítania.
Hasonlónak nevezünk két alakzatot, ha
van olyan hasonlósági transzformáció, amely az egyik alakzatot a másikba viszi
át.
Félek, hogy amint átlépek a kupacon, jön a következő adag dolog,
de azért átlépek. A tizenhármas udvarában vagyok. Teli van araukáriákkal,
páfrányfákkal, fűfafélékkel és ezüst akáciával. Mindent ellep, és teljes
sötétség uralja a területet. Egy pontról azonban átsüt a Nap fénye: a dolog
akkorát robbant, hogy elvitte az egyik fának az ágát, így most megvilágít
valamit a sugár.
A Nap a Naprendszer központi csillaga.
Körülötte kering a Föld, valamint a Naprendszerhez tartozó bolygók,
törpebolygók, kisbolygók, üstökösök, stb.
Hangot hallok, ezért elbújok az egyik vastag törzsű növény mögé.
Nem káromkodást, vagy morgást: egy fiatal hangot, aki kínos lejtéssel ejti ki a
száján: „hát, igen”.
Hát, igen.
Tekergetni kezdem a hajam, és igyekszem, hogy ne kapjak be egy
tincset, és rágcsáljam. Nem látom a srácot, akitől a hang származik, mert egy
régi repülő alatt fekszik, és bütyköli. Curtiss JN-6H. B2 mesélte a suliban.
Szereti a repülőgépeket, és pilóta akar lenni, de ő lány, és állítólag nem
lehet. Az ilyen repcsiket mezőgazdasági célokra használták, és az elsők között
volt. Ez a darab különösen borzasztóan néz ki. Kétfedelű, és valami sárgás
színe van, de úgy belepte a por, hogy meghatározatlan árnyalatot vett fel.
- Helló, Kunpimook Bhuwakul vagyok, és pislogj, ha ki tudod
mondani a nevem – megriadok, ahogy meghallok egy idegesítően magas, mégis
rekedtes hangot. Hasonlít az amerikai biszex legjobb barátomra. Öngyilkos lett,
mert nem tudott hinni abban, hogy jó, ahogy van. Hiányzik.
Nem akarok, de idétlenül pislantok, mivel olyan közel hajol az
arcomhoz, hogy azt hiszem, hogy hogyha behunyom a szemeim, akkor eltűnik, és én
csak felébredek az étkezőasztalnál. Átpillantok a keskeny válla felett, és
realizálom, hogy tényleg kirepítette a repülőjének a propellere a kőfalunkat.
Elhajol tőlem, én pedig nem bírok megszólalni. Kreol bőre van, és közepes
méretű mandulaszemei. Fácánbarnák, a haja pedig bársonybarna. Nem szép.
Mármint, úgy értem, hogy szép, tiszta bőre van, de nem sorolnám az ideáljaim
közé (már ha volt is valaha nekem olyanom). Kantáros nadrágja van, póló gyanánt
pedig egy piszkosfehér anyagot hord, a szív részénél pedig egy kis növény van
belevarrva. Teli van fekete foltokkal, gondolom a repülő köpte rá. Keskeny
szája van, és folyton vigyorog rám, ami olyan hatást kelt, mintha fájna neki a
mosolygás.
- Képzeld, most építek egy szuperkirály szerkezetet, amivel
felrepülök az űrbe, és feltalálom az Űrmúzeumot – kikerül, elindul a repülő
felé, én pedig ottmaradok a fa törzse mellett. – Nem jössz? Épp most lett kész
a vajas-lekváros pirítós. Fokhagymával megszórva. Kóstoltad már? – megindulok,
mert a negatív aurájú környék egy optimista személyt ölelt körül ez idáig. De
az is lehet, hogy szadista. Megtorpanok a repcsi végénél.
- Ehetünk idekint is, ha ennyire szereted a természetet – eltűnik
egy kis faházban, amely a lakásától nem messze áll. Eltakarja egy páfrányfa az
egyik ablakát. Egy egész tálat hoz magával, melyen piramisalakban sorakoznak a
toastkenyerek. – Kérsz rá kakaót? Hoztam köretnek. Még nem ettem
vajas-lekváros-fokhagymás-kakaós pirítóst. Csak nem lehet olyan rossz –
meghinti egy kis édessel, aztán magabiztosan leharap a kenyérből egy darabot. A
fintora mindent elárul. – Ah… csak… meg kell szoknom – egy adag kakaópor
kihullik a szájából, mint mikor a halott-legjobb-barátommal fahéj-kihívást
csináltunk, és rám prüszkölte az egészet. Szótlanul ülök, és a kaját vizslatom.
Mi van, ha a fokhagyma, amely csillog néhányon, igazából méreg, és csak azért
ilyen nagylelkű, mert tudja, hogy a lányok általánosságban naivak, ő pedig tisztában
van azzal, hogy minden fiúnak csak egy dologra kellenek a lányok?
Nem veszek el egy szeletet sem.
De ez látszólag nem is zavarja. Egyfolytában csak beszél és
beszél, mondja a magáét. Biztosan sok barátja lehet. Jó fejnek tűnik. Vékony
lábai vannak, látszik a sípcsontja az árnyékban, és a kulcscsontja is, mert a
pólónak túl széles a válla, és lecsúszik róla néha. Ez sem zavarja. Úgy tűnik,
mintha semmi sem zavarná, csak néha a kakaó a szájában. De már kezdi megszokni.
- Biztos, hogy nem kérsz? – néz rám, mikor már csak egy darab
marad. Megrázom a fejem. A hangok elköltöztek a hangszálaimból. – Oké, akkor
ezt elteszem emlékbe, vagy csak félre, hogy hogyha bármikor megéhezel, akkor
ehess belőle. Itt lesz, nézd – egy nagyobb kőre mutat, és leteszi rá a tálat.
Fintorgok. – De az is lehet, hogy majd az Űrmúzeumomban kiállítom műtárgyként,
hogy az ufók megnézhessék – a tenyerére támaszkodik, úgy dől hátra. Gondolom,
az eget akarja kémlelni, de inkább a növények leveleiben gyönyörködik.
- Mi a neved? – nem válaszolok. – Szép neved van – megforgatom a
szemeimet.
Kínos csend áll be közénk, ezért úgy
döntök, hogy én is elemzem az ezüst akácia leveleit. Nem akarom, hogy barátok
legyünk, vagy, hogy kapcsolatba keveredjünk. Nem akarom megismerni. Ő sem akar
megismerni. Csak szomszédok vagyunk, olyanok, mint New Yorkban, akik azt sem
tudják a másikról, hogy mi a neve. De itt, a kertvárosban minden sokkal másabb.
Közvetlenebb, és olyan, mint a kommunizmus a második világháború után.
Nem, ne gondolkozz a tanuláson. Most szabad vagy. Koncentrálj a
lepkére, ami most elszállt az orrod előtt.
A
lepkék az ízeltlábúak törzsében a…
- Mármint úgy értem, hogy tényleg – szólal meg a srác. Megzavar az
elmélkedésben! – Tetszik a neved. Olyan megnyugtató. Mintha minden nap
szükségem lenne rá.
Megszólalok.
- Mi?
Uh, értelmesnek gondolhat. Bár érdekel
engem egyáltalán, hogy mi a véleménye rólam? Amúgy is, az a lényeg, hogy ne
legyünk ismerősök. Haverok. Ba…
- Olyan, mint a barátok. Minden nap szükséged van rájuk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése