The Little Prince(ss)

10. Fejezet

„Hát igen, szeretlek (...). Te persze még csak nem is sejtetted, de ebben én vagyok a hibás. Különben nem is fontos. Te azonban éppen olyan ostoba voltál, mint én. Próbálj meg boldog lenni.”

A napok csak teltek, próbáltunk két napot, végül együtt voltunk. A bandának nem volt neve, ezért végül az „utopiát” választottuk. A jelentése: a tökéletesnek megálmodott társadalom. Mindannyian tudtuk, hogy az emberek ott vannak elrontva, ahol engedik, és biztosra véltük, hogy egy hibátlan lény sincs a Földön. De ez volt az életben a szép. Az élet hibákkal lett teremtve, és az élők sem lehetnek tökéletesek, amíg meg nem tanulnak együtt élni a problémáikkal.

Isaac szerint az ő orra túl nagy, ezért az egyik próba után leültem vele a lelátóra, és beszélgetni kezdtem vele az univerzumról.

- Egy lány sem fog szeretni emiatt. A külsőm eltaszít mindenkit – beletúr a hajába, miközben a Holdat nézi, ami már fent van, holott a Nap épp lemenni készül még.

- Egyik nap gondolkoztam – felelem. – És rájöttem, hogy a tehetségkutatókban az emberek a szemükkel hallanak, és a szívük helyett is a szemükkel látnak. Énekelhetsz jól, ha a külsőd nem eladható, és énekelhetsz rosszul, ha a tested megfelel a piacra. Te az előbbi vagy, és hidd el, ez sokkal értékesebb, mint az, ha szép vagy, de belül üres – biccent, és közben tépkedi a száradó füveket az ülések alól. Síri csend van. – Van egy barátom – folytatom, miközben Kunpimookra gondolok, és a döbbenettől könnyezni kezd a szemem. – Aki szintén ilyen. De ő kívül is tökéletes, és a szíve tisztább és kitartóbb, mint bárkié, akit valaha is ismertem.

- Ő talán tökéletes? Bevehetnénk az utopia frontemberének – Isaac halkan felkuncog, de én nem tudok vele együtt örülni.

- Hamarosan meghal – erre pedig mindketten lefagyunk. Még én is, holott tudom, mi fog történni.

A ma este az utolsó nap, és én nem voltam vele. Ez az utolsó nap, és én három napja még csak rá sem néztem. Olyan hangosan kopogtatok az ajtaján, mint egy riadt üldözött. Ugye nem késtem még el? Ugye még van időm? Mindig akkor döbbenünk rá, mennyire fontos számunkra valaki, amikor elmegy. Az emberek miért hiszik azt, hogy van idejük? Nem. Minden véges. Egyszer az univerzum is beleütközik egy határba, aminél tovább már nem tágulhat. A mi türelmünk is véges. A csoki is egyszer elfogy. Tisztában vagyunk ezzel a szóval: idő, de nem érdekel különösebben senkit, egészen az utolsó két percig.

- Cirip? Magena? – ahogy kinyitja az ajtót, előtör belőlem a visszatartott sírás, és a nyakába borulok. Ne haragudj, Kunpimook, hogy mindig elhúzódtam. Ölelj meg…

Megölel.

Olyan szorosan, hogy kettétörik a szívem, és mindenem, amivel csak érezni tudok. De nem azért, mert fizikailag fáj. Belülről szaggat darabokra a tudat, hogy hamarosan nem láthatom nap, mint nap a boldog tekintetét, ahogy a repülő okozta kár mögött ott vár rám. A kerítés azóta is azzal a növénnyel van eltakarva, és úgy érzem, örökké ottmarad majd. Hogy emlékezhessek rá. Azok a levelek majd beisszák a hangját, és a haja színét. A bőre barnaságát, vagy a kantáros ruhájának az illatát.

Fordulunk kettőt a nyílászáró előtt, aztán óvatosan esőcseppek kezdenek hullani az égből. Először csak a fejem tetejét árasztják el, majd a nyakam, a kulcscsontom, és a szempilláim. Térdnadrágot vettem ma fel, így az lassacskán átázik, a betűrt fehér pólóm is a víz fogságába esik. De nem érdekel. Akkor sem érdekel, mikor végül bemegyünk, mert csak lekuporodunk a kandalló elé, ami még így, május közepén is be van gyújtva. Pokrócot hoz, meg pirítós kenyeret. Gondolkozás nélkül elveszem az egyik tejfölös-sós-narancshéjasat, és kinyitom a szomorú szám.

- Bambi… - ejtem ki. A fiú megpördül, és kis híján leejti a kakaót, amit valószínűleg titokban akart elkészíteni.

- Bambi? Kimondtad? – csillan fel a szeme. Már megint könnyek szöknek bele. Beharapom az alsó ajkam, olyan erősen, ahogyan csak tudom.

- Mikor kell… megtenned? – figyelmen kívül hagyom, de meghallottam. Igen, így hívtalak. Ahogy mindig is akartad.

- Ó – visszanéz a tejre, amit épp most szeretett volna feltenni a tűzhelyre. – Éjfél után három perccel. Már akarom.

Bólintok, miközben belülről a démonok tépkedni kezdik a szívem első rétegeit.

Este tizenegykor még boldogan fekszünk a földön, kint a meleg levegőn az eső után. A pokróc kezd átázni, de egyikünk sem törődik vele.

- Magena? – kérdezi hirtelen halkan, és óvatosan. – Áttehetem a kezem – felemeli a fejem, karját a tarkóm alá csúsztatja – ide?

Megborzongok, ahogy közelebb húz magához, én pedig a mellkasára teszem a kezem akaratlanul.

- Elolvastam a Kis Herceget – kezdi mesélni pár perccel később. – Ez az én történetem, Cirip. Én vagyok a Kis Herceg, és te vagy a rókám és a pilótám. Megtennéd, hogy sosem felejtesz el engem? Akkor sem, ha már több, mint tíz éve nem látsz, és boldog leszel valaki mással?

Görcsölni kezd a gyomrom, mert arra gondolok, hogy senki mással nem szeretnék boldog lenni, csak ezzel az ártatlan, az életről a legtöbbet tudó árvával. Elsuhan egy hullócsillag a szemünk előtt.

- Kívánj valamit – suttogom. – Amit meg szeretnél kapni valamikor.

- Mindenem megvan, amit valaha is szerettem volna – válaszol, én pedig felkönyökölök. Rám néz, a szeme szomorúságtól csillog. – Bár Afrodité hiányzik.

- Hamarosan vele is találkozhatsz – még mindig halkan beszélek, de csak azért, hogy visszafojtsam a könnyeim, ám amikor az egyik egyenesen Kunpimook szeme sarkába csöppen, akkor nem bírom tovább tartani, és egyenesen a nyakához zuhanok. Utoljára beszívom az illatát, majd még mindig ott fekve feloldom a telefonomat: 23:56. Hét perc. Hét perc.

Egészen éjfélig pihenünk így, majd felülünk, és a kezünket egymásén pihentetjük.

- Csinálhatok valamit? – fordítja felém a fejét, én pedig már tudom, hogy mi fog következni. Mármint nem a csókra gondoltam. Ezalatt a két hét alatt kitapasztaltam, hogy Kunpimook nem olyan, aki ezt csak úgy megtenné. Azonban egy gyengéd puszit nyom a számra, miközben végigsimítja a fülem mögötti tincseket. Lesütött szemekkel nézem a kezünket.

- Ne haragudj. Tizennégy nap alatt tudtam csak megtenni, de mindössze az időzítés miatt. Viszont most mondom: már az első napon, az első tizennégy másodpercben meg bírtam volna csinálni.

És végül minden túl gyorsan történik: hasonlóképpen, mint Roynál, ő is fakulni kezd. Lágy fakulás ez, nem olyan, mint amikor a szellemek elpárolognak a filmekben. Hirtelen megjelenik a halott barátom, és Nou, és Yugyeom, és Mark, és a fiú is az étteremből. Nem voltak igaziak. Mindannyian illúziók voltak, akiket Kunpimook teremtett nekem, hogy tapasztalhassak az életből. Az életből, amely mindig is az enyém volt. Az életből, amely azért teremtetett nekem, hogy éljem: hogy annyit ehessek, amennyi jól esik, hogy kialudjam magam, hogy jól tanuljak. Hogy zenekarban játszhassak, hogy egy magányos éjszakán felnézhessek a csillagokra, és rájuk nevethessek. Ők voltak a hibák, és a rossz dolgok, amelyeket sosem lehet majd éreznem a valódi életemben. Még mindig érzem a fiú érintését a kézfejemen. Holott már felállt, és most a kezét nyújtja, hogy segíthessen. De ahogy megragadnám a puha tenyerét, csak azt veszem észre, hogy a levegőt markolom.

- Siess. Kérlek, siess – felpattanok, és nekirontok. A testét még érzem, és át tudom ölelni. Afrodité hozzábújik a lábamhoz, és édes, rekedtes hangján megjegyzi:

- Ha bármikor is úgy éreznéd, hogy egyedül vagy, nézz fel a csillagokra. Minden csillag rejt valakit. Egy lelket, aki valamikor így segített egy másikat. A búcsúzás sohasem egy könyv vége, csak egy újabb fejezet kezdete.

- És bármikor visszaolvashatod a dolgokat, amik a szíved hatalmas könyvtárában vannak betéve – Nou lép oda hozzám, megsimítja a vállam. – Sajnálom, hogy ilyennek lettem teremtve.

Semmi baj, Nou. Köszönöm.

- Vigyázz rá, kicsi Magenka – áll mellém Roy. – Vigyázz a karkötőre egészen addig, míg Rebeccával meg nem szakad a kapcsolatod. De sose vedd el tőle. És szeresd mindig úgy, ahogy minden embernek kéne szeretnie egymást. Szeretlek – halványuló ujjaival összeborzolja a hajam, de én még mindig Kunpimook vállába zokogok.

- Ha valaha is olyan önző módon kezd el követni egy ember, mint ahogy én tettem, az első adandó alkalommal hagyd ott. A tested nem egy gyönyörű ruha, hogy folyton visszajárjanak csak azért, hogy megnézzék akkor is, ha nincs elég pénzük megvenni – Yugyeom végigsimít a hátamon, majd Nou mellé áll, és belekarol. Ezek után Mark jön.

- A csendes emberek tudnak a leghangosabban kiáltani – felhúzza a karját, mely teli van vágásnyomokkal, végül lehúzza a pulóvere vállát, ahol a kulcscsontja szélénél és a nyaka közepénél egy mély heg rejtőzik. – Az embernek szüksége van az emberre. És a támogatásra.

Park JinYoung ballag most mellém, akire végül ránézek.

- Akarj kapcsolatokat teremteni – mondja. – Talán nem ismertél, de megtehetted volna, hogy nyitsz felém. Mindig fogadd el a segítséget – és a többiek mellé áll. El kell húzódnom Kunpimooktól, hogy a szemébe tudjak nézni.

- Talán most becsapva érzed magad, de kérlek, ne sírj – letörli a cseppeket a szemem sarkából, de csak még keservesebben kezdek bőgni. Hozzábújok, ő pedig cirógatni kezdi a fejemet. A szíve hevesen dobog. – Mindannyian félünk most. A halál nem egy boldog dolog. De neked muszáj továbblépned. Vannak helyzetek, melyek elmúlnak, de az emlékük örökké megmarad. Mi most eltűnünk, és még sírunk sem marad, hogy az emberek emlékezhessenek ránk. De a lényeges dolgok nem láthatóak szemmel, vagy foghatóak a kezeiddel – a mellkasomra bök. – Itt viszont olyan nyomot hagynak, amik értékesebbek minden érintésnél. – Az égre emeli a tekintetét, majd előveszi a jegyzetfüzetét. – Május huszonkettő. A Róka csillagkép beteljesedett – rám mosolyog, de számomra most homályos a világ. Átnyújtja a füzetet. – Ez legyen a tiéd. Ha majd egy szomorú éjszakán rám gondolsz, mert hiányzom, akkor menj ki, és nézd meg, hogy a Távcső látszik-e. Ha igen, ha nem, én mindig itt leszek veled. Sosem engedlek el, mert megszelídítettük egymást, mint a Kis Herceg a rókát a könyvben.

- Fáj? – nézek fel rá, azt hiszem, hogy pontosan a szemébe. De már alig látszik. Nem világít, vagy füstöl, egyszerűen csak halványul.

- Nem az fáj, ami most történik, hanem az, hogy nem érinthetlek meg többé. Hogy nem várhatlak pirítóssal akkor is, ha rossz napod volt, vagy nem segíthetek megenni öt csomag mentolos tic-tacot. Hiányozni fog, amikor a szíved hevesen dobogott, holott azt tettetted, hogy semmit sem számítok neked. Hiányozni fog a ridegséged, és az, ahogy el akartál lökni magadtól. Hiányozni fog az, hogy küzdhessek érted, a figyelmedért. De örülök is… - felvonom a szemöldököm, mert nem értem, mi a boldogságának az oka.

- Miért?

- Mert tudom, hogy megtanítottalak dolgokra. Nem csak arra, milyen finom a tejfölös-kakaós palacsinta – felkuncogok. -, hanem arra is, hogy hogyan szeress. Egyszer majd, ha gyerekeid lesznek, meg szerető férjed, gondolj vissza az év május huszonkettedikére, és mosolyogj majd azon, ami történt, ne azon, hogy valami elmúlt. Kezdj egy új fejezetet, és ha hiányzom, akkor olvasd vissza az előzőeket. Ja, és…

Elhallgat, de már alig látom. Mikor újra megszólal, a hangja halvány, végül teljesen elhal. Tudom, mi következett be, amikor az utolsó hangok már némák.

- Kedvellek, Ciri…