The Little Prince(ss)

Epilógus

„Nem tudom (...), nem azért vannak-e kivilágítva a csillagok, hogy egy napon mindenki megtalálhassa a magáét.”

Öt évvel később

Az egyetem élettel teli, csak úgy, mint a táskám: két salátásszendvics, Snickers, és tic-tac rejtőzik a legelső zsebekben, hátul pedig a könyvek, rajzfüzet, kottafüzet. A kezemben a basszusgitárom szorongatom.

- Rebka! – kiáltok fel az emeletes ház legtetejére. Legjobb barátnőm szinte azonnal kidugja a fejét az ablakból.

- Megyek már! De sehol sem találom a zongorámat – biggyeszti le a száját, én pedig kénytelen vagyok elnevetni magam. A zongoráját? Azt a hatalmas behemótot? Komolyan?

- Ah! Megvan! Mehetünk! – majd hallom, ahogy becsapja maga mögött a kollégiumi szobájának ajtaját.

Az aulában kabalafigurák mászkálnak, és művészek járkálnak fel-alá. Nemrég festették ki a belső épületet világossárgára, rá alig látható csillagokkal. Büszkén nézek körbe: én voltam a vezetője ennek a projektnek, és vetettem fel az univerzum ötletét. Erre szavaztak a legtöbben.

Néha még mindig összeszorul a szívem, ha arra az estére gondolok. Nem, nem éjfél után három perccel ment el. Volt vagy tíz is. És nem tudom, mi történhetett vele minden után. Boldog most? Él még? A halott emberek sosem halnak meg.

YoungJae és Jackson az osztályterem előtt állnak, fekete farmernadrágjuk szét van szakítva a tegnap este miatt, de mivel még csak csütörtök van, nem tudtak hazamenni egy újért.

- Stílust teremtettetek, srácok – jegyzi meg Rebka. – Már vagy öt másik lányon láttam ezt az utánzatot!

- Nem tehetünk arról, hogy ennyire tökéletesek vagyunk – Jackson befeszít, a karjai legalább akkorák, mint a fejem.

Jó, azért nem. De tény, hogy rászokott az edzőteremre.

Lemegyünk a kávégépekhez, hogy fel bírjunk ébredni az első órára. Mindig előbb bejövünk, de csak azért, mert a büfés szendvics isteni, és a jegeskávét is vétek lenne kihagyni. Hamarosan közösen fogunk zenélni, mint ahogy azt öt évvel ezelőtt is pont ugyanezen a napon tettük. Hat nap, és bekövetkezik Kunpimook évfordulója. Az a nap csakis az övé lesz. Vajon a Kis Herceg írója mire gondolt, mikor a könyvét írta? És várta, hogy valaki megtalálja a Kis Herceget? Szerettem volna írni neki valamikor, de rádöbbentem, hogy felesleges lenne: bár ő sem halt meg soha, az élő a halottal nem tud kommunikálni. Pedig elmondtam volna neki, hogy én bizony megtaláltam a Kis Herceget, és megint ugyanúgy ment el, mint akkor.

Ahogy ezeken gondolkozom, nekiütközöm egy magas, éjfekete hajú fiúnak kreol bőrrel, és fácánbarna-fekete szemekkel. Kicsit ráborítom a jegeskávém, sűrű bocsánatkérésekbe kezdek.

- Szia! Ne haragudj… Semmi baj… - mondogatja magának, én pedig akaratlanul is magamra öltöm a rideg álarcomat. – Im JaeBum vagyok, és már egy jó ideje meg akartam kérdezni, hogy esetleg… nem szeretnél eljönni velem pizzázni ma este a parkba? Úgy értem, ez nem vicc… tényleg meg szerettem volna kérdezni – ahogy nyel, érzem, mennyire zavarban van. De csak mosolyogni tudok.

Majd bólintani.

Vége