The Little Prince(ss)

4. Fejezet

„Belém hasított a jóvátehetetlenség fagyasztó érzése. (...) Tűrhetetlennek éreztem már a puszta gondolatát is, hogy nem hallom többet a nevetését. Hiszen olyan volt számomra, mint forrás a sivatagban.”

80. oldal

Anyával annyit vásárolunk, hogy mire eljutunk a kínaiig, addig bőven leszakad a kezem. De anya jól bírja. Anya dingókkal birkózik meg tigriscápákkal. Szeretnék olyan lenni, mint anyu, hiába veszekszünk folyton. Nem tudom nem csodálni.

Ezúttal is durcásan vágom le magam az asztalhoz, ahová kivittem magammal a kajával megrakott tálat. Ma nem ettem semmit, majdnem sikerült! Erre elém rak egy hegy gombócot, üvegtésztát, és édes-savanyút. Nem mondhatom, hogy nem kérem, de turkálni fogok benne.

Ó, bárcsak olyan erős lennék! Tíz másodperc alatt meg tudnám enni, ha most azonnal nekiállnék.

Anya a laptopján böngész valamit, miközben rizst eszik amerikai csirkével. Nem is figyel rám. Kint eszünk, és látom, hogy jön egy kóbor kutya. Úgy szaglászik a járókelők között, mint egy éhes medve. Amikor ideér, legurítok neki három gombócot, meg egy adag üvegtésztát. Éhesen nyammog. Anya fülhallgatót vesz a fejére, gondolom, oktatóvideót néz. Tegnap mesélte, hogy veszélyes ügye akadt egy keával, és minél többet meg akar tudni erről a fajról. A kutya felpillant rám, kunyerálni akar még. Óvatosan odaadom neki a tálat.

- Anya, ha nem baj, a maradékomat odaadtam ennek az éhező kutyának – anya nem hallja, de legalább nem mardos a bűntudat egész álló nap.

Délután apa dolgozik, a másik ősöm pedig az egyik régi barátnőjével találkozik. Kicsit bánom, mert eszeveszettül unatkozom, annyira, hogy már azon gondolkozom, át kéne mennem ahhoz a sráchoz. Legalább a nevét megtudni. Meg hogy ő is mondhasson valamit puszta csend helyett. De végül nem teszem. Kínomban előveszem a matekot, és összecsapok két feladatot, ami elmaradt péntekről.

A vasárnap a család napja, elmegyünk Nakarába a nagyiékhoz, ahol csak egy kis üdítőt tudnak letuszkolni a torkomon. Boldog vagyok, és erős. Késő délután meglátogatjuk az unokatestvéreimet is, az egyik – Jamie a neve – nemrég végezte el az egyetemet, és most egy olcsó hotelben tengeti a mindennapjait. Anya bepánikolt, és felajánlotta, hogy azonnal hozzánk költözhet, ha szeretne, de Jamie udvariasan visszautasította, amiért hálás voltam.

Este aztán a szüleim elmennek vacsorázni, mint mindig, amikor anya hazajön. Magányos vagyok, és irtóra félek. Néhány napja elromlott a tévénk, és még nem volt idő szerelőt hívni, így még alapzaj sincsen. A gépen – megint – alig van net. A macskák alszanak, én pedig kezdek ideges lenni.

Nem emlékszem már, hogyan és mikor, de a következő pillanatban Afrodité túlméretezett testét kerülgetem, és sietősen kopogok Kimondhatatlannevűsrác kunyhójának ajtaján. Fel vannak kapcsolva a lámpák, tuti odabent van.

Mikor kinyitja az ajtót, banános süti illata szállingózik az orromba. Pedig már nem kéne ennem. Rengeteget ettem ma. Zabáltam. Habzsoltam.

- Cirip! – szólít meg a fiú. Vagyis gondolom, hogy megszólít.

- Mi? – kérdezek vissza, de ahogy elnézem, rájövök, egy hatalmas tücsök csücsül a keskeny vállán. Hátrébb ugrok, sikeresen rálépve Afrodité farkára, aki kegyetlenül belemar a vádlimba. Felsikítok, Srác meg felkap, és beront a fakunyhóba. Egy puha kanapéra dob, miközben elszáguld a tücsökkel együtt egy másik szobába. A következő pillanatban egy kenőcsöt, antibiotikumot, meg gézt ránt elő, és kíméletlenül keni mindegyiket a sebemre.

- Ne sírj nagyon! Nem szeretem, ha sírnak! – figyelmeztet, de nekem a rémülettől máris legördül egy könnycsepp a szemem sarkából. Roy a szoba sarkában áll, és szinte átfúrja a tarkóm a tekintetével. Miközben Kimondhatatlannevű munkálkodik, hátrakapom a fejem. Ott van. Ökölbe szorítja a kezét, és lefelé néz.

Cirip az orrom hegyére ugrik, és stresszoldásként zenélni kezd, de felvisítok, amikor realizálom, hogy apró, vékony lábai az orrnyergemen pihennek. Mielőtt idegesen lepöckölhetném, a felmentősereg leveszi a rovart, aztán rácsettint egyet az orromra, amitől úgy hőkölök hátra, mint egy ijedt macska.

- Ez százszor annyira fájdalmas lett volna Albertnek – szúrósan néz rám. Albert…?

- Sok barátod van?

- Persze! Ott van például Albert és Adalbert, Haru, Cafatka, Afrodité…

- Hol van Adalbert? – kérdezem felvont szemöldökkel.

- Rendezi a kölyköket. Cafatka már megint lerágta a szárnyát – homlokát dörzsöli, miközben én majdnem elröhögöm magam. És ki Cirip? – Kérsz valamit enni, Cirip? – körbenézek, hogy keressek egy újabb pokolfajzatot. De ezúttal rám néz, egyenesen a szemembe. Majdnem elfelejtek válaszolni.

- …Mi?

- Van banános süti, bár annak még kell öt perc, aztán csináltam szőlőlekváros palacsintát, mert tudtam, hogy jössz, és feltétlenül meg kell kóstolnod, illetve van rendes kaja is a hűtőben, dim sum – magyarázza. A dim sum egy édesség.

- Banános sütit – motyogom végül, de azon nyomban bűntudatom támad. Nem is vagyok éhes, mégis eszem. Újra. Ráadásul az ő kajájából. Tuti meg van mérgezve. Alig várta ezt a pillanatot. – És a nevem Magena.

- Hú, Magena! – kiált ki a konyhából, mintha olyan messze lenne. Nincs öt méter. – A neved jelentése „hold”, a természeted állítólag kalandvágyó, kedves, dinamikus, optimista, intelligens, energikus, és könnyen szerzel barátokat. Lázadó hajlamaid lehetnek. Mi igaz rád? – hátrapillant, majd meglátja az eltátott, értetlen számat, és felröhög. – Bocsi. Imádom a neveket – előhúz egy porcelántálat a vitrinből. - Főleg a tiédet.

Olyan vörös lesz az arcom, mint egy piros szegfű, ezért egészen a szemeimig húzom azt a plédet, amit Izéka hozott nekem, hogy ne fázzak. Bár amúgy sem lenne rá esély, a kandallóban meleg tűz pattog.

- Neked mi a neved? – kérdezem végül, mikor meghozza a kaját.

- Kunpimook Bhuwakul. Jó, mi? Tök különleges. Tuti senki mást nem hívnak így Ausztráliában.

- Meg merem kockáztatni, mivelhogy nem ausztrál név – vágom rá azonnal.

- Ja. Van tipped, hogy milyen? – vesz két darab banános sütit, és azonnal a szájába tömi. Valaki belöki az ajtót, ijedten kapom fel a fejem. Afrodité császkál a vastag szőnyegen, aztán leheveredik Kunpimook lába mellé, és rövid szaglászás után elalszik. A fiú az orra elé tesz a dim sumból egy darabot, így az pár másodperc alatt eltűnik.

- Nincs. Olyan, mint egy idétlen indiánnév – azt hiszem, hogy megsértem, de nem. Csak boldogan mosolyog tovább, miközben egy egyszárnyú tücsök szökken a vállára. Letör egy morzsányit az ételből, majd a rovar elé teszi. Ő minden bizonnyal Cafatka, aki már valami mást is enne a szárnyán kívül.

- A nevem thai. Gondolom azt is hallani akarod, hogy hogyan kerültem ide! Jól gondolom? – tulajdonképpen igen, de nem válaszolok. – Oké-oké, csak ne ilyen hevesen! Előbb beavatlak a keresztnevem minden rejtelmébe! Kunpimook – haboz. Biztosan csak a dolgokat próbálja normálisan elmagyarázni nekem. – Nos, az a helyzet, Cirip, hogy fogalmam sincs, mit jelent. Ezért is jöttem ide!

- Ez nem függ össze – vonom fel a szemöldököm.

- De. A szúnyogokkal. Tudtad, hogy nincs hangjuk, és nagyon kicsik? Folyton csak azt veszem észre, hogy ezermilliárd csípés van rajtam. Plusz egy – mutatja fel az alkarját, amin épp egy apró vérszívó csügg. Fintorgok. – Egyél csak, kicsi lény. Egyél csak – behunyja a szemeit, mire én kifakadok.

Este nyolc órakor aztán hív anya, hogy hol vagyok. Fogalmam sincs, hogy mit mondjak, de kínomban benyögöm: egy barátomnál, majd megyek. Mikor leteszem, Kunpimook kerekre nyíló szemekkel bámul rám. Hirtelen azt hiszem, megrohamozták a szadista hajlamai.

- BARÁTOK VAGYUNK? – szökken felém, Cafatka pedig célba veszi a maradék sütit. Afrodité két kaffantás között bekapja a jóllakott szúnyogot is. A fiú olyan szorosan ölel, hogy a szívem vadul szabadulni akar a szorításából. Kezeimet a felkarjára teszem, és gyengéden próbálom eltolni. De nem tágít.

- Most már a legféltettebb titkaim is el tudom mondani neked – suttog.