The Little Prince(ss)

5. Fejezet

„Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél.”

21. fejezet

Ma énekóra után fáradtan dobom le a basszusgitáromat a mellettem lévő ülésre. Rendben. Vége a napnak. Végigcsináltad, Magena. Ma nem átkoztak el. Ma nem dúlták fel a bolygódat. 

Egy vékonyka, beesett szemű lány akar leülni mellém. Nem engedem, de nem tágít. Nincs több hely a buszon, de azért körbepillantok. Kínomban az ölembe vonom a gitáromat, és ridegen felnézek a nádszálra. Bárcsak ilyen vékony lennék!

- Köszönöm – mosolyog rám. A fogai úgy villognak, mint a Nap, nem különben a szeme. Egy vastag könyvet halász elő telipakolt táskájából, amit csoda, hogy elbír. Talán végzős lehet. Nincsen tokája. És lóg rajta a szürke, „Be Natural” feliratú pólója. Irigy vagyok rá, ezért kibámulok az ablakon, és elhessegetem a gondolataimat. De gyötörnek. Sosem leszek ilyen kecses. Nem fogok tudni átpenderülni a tatamin, ahogy B2 csinálja az osztályomban. Nem leszek negyvenöt, mint amennyi ő, a maga százhatvannyolc centijével. Ez a lány sem lehet több, pedig ő van vagy százhetven. 

Biztosan észreveszi, hogy időközben hűvösen bámulom, ezért felpislog, és eltűri hosszú frufruját a füle mögé.

- Magena, ugye? – meglepődöm. Tudja a nevem! Tudja a nevem! Igyekszem nem elmosolyodni, csak hümmögök magamban. Neked is sok barátod van, és el akarsz rángatni engem bulizni, hogy aztán megalázz, miközben életemben először részeg vagyok. A beesett szemeid arról árulkodnak, hogy másnapos vagy. Az alakod arról, hogy anorexiás. 

- Ne haragudj, hogy megszólítottalak. Irtó jól játszol basszusgitáron – megint vigyorog. Nem tudom megköszönni olyan könnyen, mint ahogy ő hálálta meg azt, hogy elhúzom magam mellől a hangszerem. De azért biccentek. – Én szintetizátoron játszom. Vagyis inkább hordozható zongorán. Ez jobban hangzik, nemde bár? – miközben rám nevet, nagy szemei két csíkba szűkülnek. 

- Mit olvasol? – nem tudom, miért nyitok felé.

- Ó! A kedvenc könyvem. A kis herceg – átnyújtja, én pedig akaratlanul is fellapozom. Érdekes gondolatot olvasok el benne: „Számodra én is csak ugyanolyan róka vagyok, mint a többi száz- meg százezer.”

Összezavarodom. Az egész bekezdést elolvasom.

„Te pillanatnyilag nem vagy számomra más, mint egy ugyanolyan kisfiú, mint a többi száz- meg százezer. És szükségem sincs rád. Ahogyan neked sincs énrám. Számodra én is csak ugyanolyan róka vagyok, mint a többi száz- meg százezer. De ha megszelídítesz, szükségünk lesz egymásra. Egyetlen leszel számomra a világon. És én is egyetlen leszek a te számodra...”

Becsapom a könyvet, és visszanyújtom az ismeretlen ismerősnek. 

- Ha gondolod, majd kölcsönadhatom – nem kell. De azért biccentek. – A nevem Nou. Tudom, ez így kicsit fura. Olyan, mintha a „no”-t írnád át szlengbe. Nouuuuu - figurázza ki a nevét. El kell fojtanom a nevetést, majd miután ez sikerül, egy intés után leszállok a járműről, és meg sem állok az McKinlay Street 13-as számáig.

Kunpimook letesz elém egy nagy bögre főzött kakaót, és beavat a részletekbe.

- Ó, micsoda véletlen egybeesés, Cirip! – csapja össze a tenyerét. Szúrós szemekkel válaszolok.

- Magena – figyelmen kívül hagyja a megjegyzésem, és felhőtlen kedvvel folytatja tovább. A forró folyadéktól izzadni kezd a tenyerem.

- A „Nou” név hmong eredetű, jelentése „nap” – bólogat. – Kétezer háromban volt a legmagasabb a Nou nevezetű gyermekek száma. Női név. Sajnálom, erről csak ennyit tudok. De jó dolog, hogy szóba állt veled – vehetném sértésnek is, de csak biccentek. A kakaó olyan forró, hogy marja a torkom. Krákogok, Kunpimook pedig ütögeti a hátam.

- Kakaó után egy kis bámészkodás? – mármint? A csillagok, vagy…? – Elmehetnénk valahová – ó.

- Mintha randiznánk – jegyzem meg, bár nem tudom, miért.

- Bárcsak! – néz drámaian a plafonra. – Viszont a te igényeidnek megfelelően inkább vennénk egy kis sajtot, vagy pizzát, és elmehetnénk egy dombra.

- Holnap suli – húzom el a szám.

- Tényleg! És ott van neked Nou is! – kap észbe. De elmehetünk! Nem bánom! – Rendben, akkor majd hétvégén. Milyen nap is van ma? 

- Hétfő.

- Sokat kell várnom a közelebbi társaságodra, de céltudatos vagyok, és mindent előkészítek addigra! – húzza ki magát, alapból is keskeny vállai csak még kisebbek lesznek. Afrodité megugrik a hirtelen kiáltástól, és felhúzza magát a kanapéra. Egyenesen a lábamra fészkel, Kunpimook pedig összevont szemöldökkel vizslat.

- Nem fáj? 

- Nem fáj – felelem, de, hogy elfojtsam a félelmemet, felhörpintem a bögre egész tartalmát.

*

Nou reggel mellém vágódik a buszon, hátán a hordozható zongorájával. Valami egészséges, körül-belül negyven kalóriás rozskenyeret eszik, míg én a reggeliből maradt mozzarellasajtot csámcsogom. 

- Helló, Magena! – mosolyog rám, én pedig vissza rá.

- Szia, Nou.

A nap borzalmasan telik, mert mindenki szerint vicces, ha megégetik a hajam végét az öngyújtóikkal. A negyedik órám után izzadtan esek be a vécébe, ahol ráadásul ott áll Z., P., és B1 is, akik most az alig látható sminkjüket rendezgetik. A hajam eltöredezett vége még prüszköl a füsttől és az égett szagtól. A keselyűk megérzik a dögszagot.

Z. megigazítja szőkésbarna haját, amely a lapockájáig ér, aztán ördögien elvigyorodik. P-nek is szőke haja van, de neki a háta közepéig ér, és még talán ő a legnormálisabb ebből a hármas fogatból. De épp elég dolgot tett már azért, hogy úgy érezzem, nem ajánlatos megbíznom benne. B1-nek lapockáig érő, sötétbarna haja van, ami egyfolytában zsíros, de ő mintha ezt észre sem venné. Körbeállnak, mint Simbát a dögevők. Úgy is akarok feküdni, mint Simba. Félholtan legalább.

- Ugh, mikor fürödtél utoljára, Magenka? – pislog rám Z. a műszempilláival, amikről azt akarja beállítani, hogy igaziak. A ricinusolaj szagát is érzem, amit tegnap este kent a hajára. B1 őrjítő parfümje hátrahőköli a testem. 

- Tetszik a frizurád! A fodrász jó munkát végzett – összekuncognak így hárman. Valaki feltépi az ajtót, azonban pechemre nem egy tanár, hanem Nou toppan be, azzal a két fogpiszka lábával, meg a levélbontó szélességű felkarjával. És egyenesen Z. szemébe néz. – Hogy képzeled? – szűri ki a fogai közt. A lányok felröhögnek, úgy, mint amilyen a keselyűk reakciója lehetett, mikor Timon és Pumba Simba megmentésére sietett. 

- Mi az, Magenka? Csak nem akadt egy újabb gazdád? Becsüld meg! Nehogy összetörje valaki – azzal eltűnnek a mosdóból. Nou odarohan hozzám, és a csap alá teszi a hajam. 

- Van otthon mézes-tejes samponom. Ma átjöhetsz, és akkor odaadhatom. Sima és puha lesz tőle a hajad, és szép lassan eltűnnek a roncsolódások is. De, ha gondolod, levágathatjuk azt a részt, ami így letört – elhúzza a száját, látom a tükörben. Nem válaszolok, csak megdörzsölöm a hajam egy kéztörlővel, és halványan rámosolygok Noura. 

Délután nem hazafelé igyekszem – hogy tanuljak a holnapi matek témazáróra, vagy a nyelvtan röpdogára –, hanem megvárom, míg újdonsült „barátom” leszáll a buszról, és követni tudom. A Giles Street 12-es szám alatt lakik. A szüleik ismerik a rendet, a kocsifeljáró tiszta, egy szem levél sem bóklászik a betonon. Díszes bokrok övezik az utunkat, míg be nem érünk Nou gyönyörű lakásába. Világos színek, harmonizáló fotók kereszttüzében bámészkodom. Egy-egy családi fotó, majd egy montázs az étkezőasztal felett. Kandallóban óvatosan pattogó tűz, holott már április van. Teljesen elmélyedek a szépségben, csak arra kapom fel a fejem, hogy Nou megkocogtatja a vállam. 

- Itt van – a kezembe nyom egy piszkosfehér tubust, melyre a „Mézes-Tejes Hajmaszk” feliratot nyomtatták. Kicsi kis műanyag, kakaduk vannak formázva rá, meg pálmalevelek. Halkan megköszönöm. – Ha van kedved, egyébként… - haboz, ezért kénytelen vagyok kérdezni.

- Hm?

- Szóval, segíthetnék neked a tanulásban. Hallottam, hogy hatalmas-nagy dogát készül íratni Chilla tanárnő – megforgatja a szemeit, én pedig elröhögöm magam.

- Baromi sokat segítenél vele – ledobom a táskám az étkezőasztal előtti székre, ahogy Nou kérte. Azt mondta, ő jövőre fog végezni, mert megbukott. Ugyanúgy utálja az osztálytársait, bár van pár „jó arc”. Figyelmeztetett, hogy ma hatra át is jönnek, szóval, ha nem akarom megismerni őket, akkor igyekezni kell a tanulással. Azonnal belefogunk, szünet nélkül. 

Az idő villámsebességgel telik, Nou pedig mindenre emlékszik, amit tanult az előző – előtti – évében. Okos, szép, és vékony. Én is ilyen szeretnék lenni. Ráadásul magas is. Jó neki. A fiúk szeretik a szép, vékony, okos és hosszú lábú lányokat.

De mit érdekelnek engem a fiúk…?!

- Tehát mi a két vektor összege? – mutogat Nou a kockás füzetemre. Bambán vizslatom, de aztán beugrik.

- Az a vektor, amely… az első vektor kezdőpontjából a… a másik vektor végpontjába mutat! – végre! Két és fél óra után csak eljutottunk idáig!

- Hú, rendben – dől hátra a székben a lány. – Mára végeztünk. Ha van kedved, összeállíthatnánk egy táblázatot, hogy kinek mikor jó az időpont, és akkor összezörrenhetnénk suli után tanulni – végiggondolom, aztán nemsokára bólintok is. 

Nou rendkívül elfoglalt. Hétfőn háromtól négyig németórája van, majd onnan hétig judója. Nem is tudtam, hogy judózik. Sőt, szerintem senki nem nézné ki belőle. Z-éket egy mozdulattal ki tudná rúgni az ablakon. Menő. 

Kedden matekra megy, hogy a tanár felkészítse az érettségire és a felvételire az egyetemre. Szerdán a zeneiskolába megy, hogy tanuljon a hordozható zongoráján, aztán csütörtökön megint judózik. Pénteken pihi. Szombatonként versenyek.

- Figyelj, nekem csak szerdánként kell a zeneiskolába mennem – vonok vállat. – Elég antiszoc ember vagyok – röhögöm el magam, csak úgy, mint Nou.

- Igen, a legtöbb nekem is csak kötelesség. Például már tizenkét éve judózom. Elsős korom óta, érted!? Ráadásul apám az oktató, ezért még szigorúbb velem – keresztbefonja a karjait. A hétfő és a szerda kivételével minden nap háromtól ötig tanulni fogunk, legalábbis így egyeztünk meg. 

Épp elmegyek, hogy ihassak egy pohár vizet, mikor két ordítás közepette erős kopogás hallatszik. Megdermedek. Jaj, ne! Elkéstem. 

Ezek tuti, hogy a…

Ba. Rá. Ta. I. 

Ráborítom a pulton álldogáló növényre a vizet, aztán kislisszolok a nappaliba, hogy felvegyem a tatyóm. De késő. Egy szőke égimeszelő, meg egy apróbb srác állja el az utam. A magasabbikba ütközöm, ő pedig levigyorog rám. A kisebbiknek olyan röhögése van, mint egy hiénának, és első látásra egy szurikátára hasonlít. 

- Ne haragudjatok, srácok, mindjárt elmegy. Csak tanultunk – Nounak nem változik meg a viselkedése, nekem viszont túlságosan is. Megfeszülök, ahogy hozzám nyúl, és óvatosan kiterel a házból. 

- Luna, miért küldöd haza máris? Jó fejnek tűnik. És tudom a vállán pihentetni a karom – mondja a felhőkarcoló, mire csak annyit tudok megfogalmazni magamban: nem vagyok kedves, és még a kicsi is nyugodtan bámészkodhatna a vállamon. 

De aztán mégis becsukódik az a fránya ajtó, a táska lekerül a vállamról, a lábaim pedig az ötfős kanapén pihennek. Én ülök a legmesszebb a többiektől, miközben ők visítozva röhögnek. Feltűnt, hogy ezeknek a tagoknak még húzottabb szemük van, mint Nounak. Tudtam, hogy sok ázsiai száll meg Ausztráliában, főleg a Fülöp-szigetekről, vagy Japánból jönnek. De Nou is hmong volt. Bár fogalmam sincs, mi az. 

Később megtudom, hogy a nyakigláb fiút Yugyeomnak, míg a törpét Marknak hívják. Mark tajvan-amerikai, Yugyeom pedig koreai. És százhetvenöt centi, Gyeom – ő kérte, hogy hívjam így – száznyolcvankettő. Nou folyton átkarolja Mark vállát, és néha odabújik mellé. Biztosan együtt vannak, és bár majdnem egy magasak, igazán összeillenek. Sőt. Nagyon.

Mikor ilyesmi kínos szituációk jönnek, akkor Gyeommal kínosan egymásra, aztán még kínosabban a tévére pillantunk. 

Hét órakor kínosan készülődni kezdek, és gázul a vállamra dobom a táskám. Irtó frusztráltnak érzem magam ebben a helyzetben. Nou nagy nehezen elszakad Marktól, a fiúk pedig – míg én elmegyek – kimennek, és rágyújtanak. A környezetemben valószínűleg bővül a „Cool Kids” klub. És én nem szeretem őket. 

- Eltetted a sampont? – Nou anyai gondoskodással porolgatja le a pulcsimat, ami kissé csokis lett, mivel egy random darabka a helyemen pihent a kanapén. 

- El – felelem. Mire kiérünk, már megfogalmazom magamban azt a mondatot, amit már olyan régen nem mondtam senkinek. Igazán. Normál hangnemben. – Köszönöm a mai napot, Nou. Jó volt kicsit kikapcsolódni.

- Bármikor jöhetsz! – pacsira nyújtja a kezét, én pedig gyengén belecsapok. Nem vagyok olyan vékony, mint ő, és az is az biztos, hogy sokkal jobb erőben van. 

A fél nyolcas buszra várok, ami komótosan befordul a megállóba. Naplemente van, az égitest megvilágítja az utamat egészen hazáig. Gondolkozom azon, hogy be kéne néznem Kunpimookhoz, de végül nem teszem meg.

Anya délelőtt elment már. Egy levelet hagyott az asztalon:

„mindig bízz magadban, hisz bármire képes vagy”

Felvonom a szemöldököm, mert anya még világéletében nem beszélt így. Épp készülök eltenni a cetlit, mikor hallom, hogy kinyílik a hűtő.

Apa dolgozik. Elment már kettőkor. Anya jó pár órája úton van. A macskák nem tudnak hűtőt nyitni. A szellemek nem képesek rá, és nincsenek a lakásban. A betörő annál inkább.

Felkapom az indokolatlan serpenyőt az étkezőasztalról, és óvatosan beosonok a konyhába. Meglendítem az eszközt, azonban a betolakodó elkapja.

- Hóhóhóóó! – kiált fel Kunpimook, bal kezében egy darab sajtot szorongatva. – Mit csináltál egész nap? Négy óta itt várok – lebiggyeszti a száját, mire teljes erőmből fejbe vágom a serpenyővel. Hátratántorodik, lehuppan a padlóra. – Még pizzát is rendeltem – elhúzza a száját. Megint meg akarom ütni. Kaját hozat. Nekünk. Itt van a házamban. Miattam. Sajtot eszik. Az enyémet. 

- Semmi baj. Biztosan feldúlt vagy – feláll, a homlokát dörzsöli, miközben behunyja a szemét. Rövid szempillái megalázottan csillannak a lámpafényben. – Mi történt ma? – csengetnek. – Ó, pillanat! – kiszalad, kitárja az ajtót. Idegesen topogok utána, de nem megyek tovább, megtorpanok az étkezőasztalnál: a futár ugyanis nem más, mint A. 

Hát, igen.

Kunpimook vidáman teszi le az asztalra az ételeket, de pechére eltalálja a serpenyő. Felszakad a szemöldöke felett a bőr, és félénken kibuggyannak belőle az első vércseppek. Azonban a fiú arcát valami teljesen más árasztja el: düh, értetlenség, megalázottság. És könnyek. Óvatos, sós, átlátszó folyadék, ami hangtalanul suhan le a szája szélén át az álla alá. 

Te jó ég, mit tettem?!

- Töltsd ki nyugodtan – feljebb emeli a fejét. – Mármint a dühödet. Rajtam levezetheted. Akkor is az én kis rókám maradsz, Cirip – elnémul a hangja, én pedig továbbra is döbbenten állok előtte, a levegőben a serpenyővel.