The Little Prince(ss)

6. Fejezet

 „Az idő, amit a rózsádra vesztegettél: az teszi olyan fontossá a rózsádat.” 

21. fejezet 

Kunpimook azt mondta, hogy így pár nap után eléggé megbízik bennem, és azt kérte, hívjam Bambinak. Baromi idétlen, pláne, hogy Amerikában így hívják azokat, akik lefagynak a kamerák előtt.

 Kint ülünk a hideg levegőn, miközben számolgatja a csillagokat, hogy mikor, és mennyi jön fel az egyre sötétedő égre. Még van egy egész pizza, de a sonkásat már rég betereltük. A másik hawaii. A kedvencem. Kunpimook egy jegyzetfüzetet szorongat a kezében, miközben folyamatosan azt kérdezgeti tőlem, hogy mennyi az idő. 

„A Hattyú hét óra ötvenegy perckor teljesedett ki.”

„A Kígyó nyolc óra egy perckor.” 

„A Nagy Medve hamarosan. Másodpercek… és… nyolc óra tizenegy.”

 - A Róka – a ceruzát a szájához érinti, míg gondolkozik. Majd elmosolyodik. – Ő még nem teljesedett ki. Levegő után akarok kapkodni, vagy megdobni őt egy pizzával. De igazából elég szórakoztató. Felpillantok az égboltra.

 - A Seggfej nagyon elő akarja hívni a Róka hiányzó pontját – jegyzem meg. Felröhög.

 - A Seggfej csillagkép még csak a Róka egyik darabkáját kaphatta meg – feleli. Elvörösödöm, de azért mosolyogni kezdek.

 - Neked melyik a kedvenced? – kérdezem egy kis idő múlva, miután nem törődve a következményekkel, megkezdem a hawaiit. 

 - Mármint csillagkép? – teli szájjal bólintok. – A Távcső. Ne kérdezd, miért! Olyan egyszerű, ráadásul nagyít. Szemmel tudja tartani a Rókát. 

- Hagyd abba ezeket a vicceket – prüszkölök a sonkától. Apa hazaérkezéséig még két óra. Csipog a telefonom, szinte teljesen biztos vagyok abban, hogy anya írt, hogy megérkezett. De két üzenetem jött: az egyik pedig ismeretlen volt. 

Anyu üzenete: Megérkeztünk, kicsim. Minden rendben. 

Ismeretlen üzenete: szia, Magena! Gyeom vagyok. Nincs kedved kiruccanni kicsit holnap délután? 

Nem válaszolok, de elmentem a számát. Visszafordulok Kunpimookhoz.

 - Ki volt? – kérdezi, miközben az ananászt bogarássza ki a kajából. 

- Anya – felelem kissé túl hamar. Felvonja a szemöldökét, majd megrántja a vállát. Telik és telik az idő, végül odáig jutunk, hogy Kunpimook ellenőrzi a látható csillagképeket. 

 - Heh, ez különös – jegyzi meg a csend közepette.

 - Mi? – kérdezek vissza. Hideg pizzát ropogtatok. 

- A Rókából tényleg csak egy csillag bukkant elő – el kell fojtanom a röhögést. – Mennyi az idő? 

 - Kilenc. Múlt egy perccel – egészítem ki.

 - Hol vannak a szüleid? – kérdezi gyanakodva. 

- Anya a világ végén, apa meg dolgozik – csak ekkor ugrott be, hogy igazából ő maga sem lehet több tizenhatnál. – Hát a tieid? 

- Szeretem szépíteni a dolgokat, szóval azt mondom, hogy… - előkapja a jegyzetfüzetét, és vadul írni kezd. Majd a gyönyörű kézírását nyújtja át nekem. Olyan, mint egy világháborús levél, amit a katona küld az otthon aggódó feleségnek. Ah, mik ezek a gondolatok… 

„Nézz a csillagokra! A múlt idők nagy királyai a csillagok szemével néznek le rád. Emlékezz rá, a nagy királyok odafentről figyelnek téged!” 

 Felnézek, hogy kérdezhessek, de Kunpimook félbeszakít. 

- És köztük leszek én is. 

 *

 Nou sűrű elnézéseket kér a tegnap miatt, de nem értem, mire akar kilyukadni. 

- Amit Gyeom írt! Nem ért el hozzád? 

- De, írta, hogy sétálni akar velem – felelem, de egyre hülyébben érzem magam.

- Ja, azt igazából az egyik haverja írta. Ne haragudj, de nem lesz ebből semmi – elhúzza a száját, én pedig alig bírom visszatartani a kitörni készülő röhögést. 

- Nyugodj le, egyébként sem lett volna. 

 C. tanárnő olyan gyűlölettel szórja szét a lapokat, mint egy ideges macska, amelyik vécépapírt szaggat. Vigyorogva pillantok az írólapra, miután elém hajítja. Igen, az elsőt tudom. Talán a másodikat is. Hat feladat van, és abból egyben nem vagyok biztos. Menni fog ez, Magena. Most megmutatom nekik.

 Nem akarok menni Nouhoz suli után, mert tudom, hogy Mark és Yugyeom is ott lesz, és folyamatosan engem bámulnak majd, miközben tanulunk. Mire kinyitjuk az ajtót, már várnak. Gyeom nem szól hozzám, Mark átkarolja Nout, miközben Lunának szólítgatja. A Nou azt jelenti, „nap”, a Luna azonban azt, hogy „hold”. Zavarosak a körülöttem élő emberek.

 Ma kevés házit kaptunk, így amint megcsináljuk, úgy döntünk, belevágunk egy kis közös zenélésbe. Fejeket vágok, mikor Gyeomék is megkérdezik, hogy csatlakozhatnak-e. Mark szólógitáron játszik, a másik pedig elvileg tud dobolni. De még mindig mérges vagyok rá, ráadásul nincs is itt a dobszerkója. 

- Mi lenne, ha átmennénk hozzátok? Mi tudjuk vinni a cuccainkat – ajánlja fel Nou. Hevesebben dobog a szívem. Szabadulni akarok. Vizet inni. Éjszaka. Legyen éjszaka, és csend. Hadd legyek egyedül.

 - Oh, mennyi az idő? – kapkodom a fejem kétségbeesetten.

 - Háromnegyed négy – felel Mark kis késéssel. 

- Neee – fogdosom az arcom megjátszottan. – Rohannom kell! A könyvtár négykor bezár! Jó volt, csá, skacok! – amint becsapom magam után az ajtót, a tenyerembe temetem az arcom, és ingerülten megrázom a fejem. Annyira. Ciki. Vagyok. A következő busz cirka negyed óra múlva jön csak, azért inkább sétálva teszem meg az utat. Azonban van valaki, aki visszarántja a vállamat az utca végén, és az a valaki nem más, mint Gyeom.

 - Mostanában én is el akartam menni a könyvtárba. Mehetnénk együtt – mosolyog rám onnan fentről. Fintorogni akarok rá, meg ellökni, mert tulajdonképpen a mai napon nincs sok kedvem elmenni sehová. Épp elég nyűg hazáig caplatni. 

 - Oké – felelem azért végül. 

Tíz perc sincs, mire elérünk a belvárosi épületbe. Bár nem fűlött a fogam ahhoz, hogy két és fél órán keresztül bámészkodjak, amint beérünk, ez az érzés eloszlik. Bejelentkezünk, aztán a könyvekhez érve beszippantom a friss lapok illatát. Gyeom akkor sem akar eltűnni mellőlem, mikor leemelem a polcról az egyik – nagyon – lányos könyvet, ami tulajdonképpen csak azért akad a kezembe, hogy taszítsam ezt a fiút. De elég kitartó. 

Fél óra után azért csak elhagy, de két másodperc múlva vissza is tér, kezében egy vékonyka, kicsi könyvvel. 

 - Ez illene hozzád – felmutatja, de csak a gerincet látom: A Kis Herceg. Régebben rengetegszer láttam a polcunkon, de azóta eltűnt. Mindig csak a rajzokat nézegettem benne, bár mikor utoljára láttam, nem voltam még öt éves.

 - Kösz – elveszem, és anélkül, hogy elolvasnám a tartalmát, a kölcsönzőhöz viszem. Villámgyorsan lepittyegi, és már épp mennék, mikor Gyeom kéri, hogy várjam meg. 

- Elnézést! Szeretném elkérni a könyvtár nyitvatartási táblázatát – ó, a francba! Most tuti rá fog jönni, hogy nem négyig van nyitva az épület! Minden hétköznap fél hatig bejöhet bárki. Mielőtt hallhatnám a hölgy kedves válaszát, eltűnök a helyiségből, és meg sem állok az előttem elmenő buszig. 

 * 

 - Cirip! – Kunpimook úgy rohan hozzám, mint egy pincsikutya. Kitérek előle, amitől nekimegy az oszlopnak. Elharapott nevetéssel veregetem meg a hátát.

 - Bocs – felelem. 

 - Ugyan! – megvakarja a tarkóját, aztán a kezemre pillant. Sőt, egyenesen a könyvre. – Wow, mi ez? 

- Ja, egy srác ajánlotta – mondom. Furán néz rám.

 - A sulidból? 

- Nem, két napja ismerem – válaszolok megint. – De szánalmas. És folyton követ. Mint te – megpördülök, hogy a ház felé vegyem az irányt, de érzem, amint szerencsétlen srác lyukat akar égetni a hasamba, annyira megaláztam most ezzel a mondattal. Roy vicsorogva támaszkodik az ajtónak.

 - Ügyes vagy, Magen – suttogja rideg, hideg hangon. Feláll a szőr a hátamon. – De jobb lenne, ha ezt a szart elégetnéd – bök a könyvre. Próbálom kinyitni az ajtót, de be van zárva – hiszen még nem is voltam itthon. 

- Van valami baj, Cirip? – Kunpimook elrugaszkodik a lámpaoszloptól, de amik a következő másodpercben történnek, azok csak homályos foltokká vállnak. Csak ott jön vissza minden, mikor a földön fekve kelek, a fejem a szomszéd ölében.

 - Mi… mi történt? – igyekszem felülni, de irtóra megszédülök, mikor próbálkozom, ezért inkább visszaejtem magam a vékony lábakra.

 - Megfordultál, és rám ordítottál, hogy: „Bárcsak levetnéd magad a hídról, egyenesen az égő tűzbe!”, majd összerogytál – kisimít pár tincset a hajamból. Erőtlenül felemelem a fejem. Hogy mondhattam ekkora hülyeséget? Roy nincs az ajtónál. Roy bennem volt. Roy egy percre belém bírt költözni. Ködös szemekkel bámulom Kunpimook szemét, aztán inkább félrepillantok. Már elég erőm van. 

- Sajnálom – felülök, leporolom a nadrágomról a koszt. Gyengén fel akarom venni a vállamra a táskám, de a társam megelőz, és felakasztja magára. 

– Nem tudom, mi ütött belém – magyarázkodom. Nem akartam elmondani az igazságot.

- Mondtam már, hogy engem ez nem zavar – von vállat. Kiveszem a zsebemből a kulcsot, aztán fáradtan elfordítom, hogy be tudjunk jutni. A fiú kérdés nélkül mozog utánam. Gondosan leteszi a letisztított tatyót a kanapénkra, aztán elmegy a konyhába, hogy összedobjon nekem egy főzős kakaót. Hat perc elteltével – annyira unatkoztam, hogy számoltam – visszajön, és a bögre mellé letesz egy kis darab mozzarellasajtot. Mellé aztán egy camambertet. 

 - Míg gyógyulgatsz – a vállamra terít egy skótkockás plédet, amit még soha életemben nem láttam. – úgy gondoltam, hogy olvashatnék neked a könyvből. Én még sosem láttam, ezért kíváncsi vagyok – bólintok, miközben megkezdem a bizsergetően forró kakaó fogyasztását. Egy kis szelet sajt csúszik le a torkomon. 

És ő csak mesél, és mesél, úgy, hogy egész életemben el tudnám hallgatni. 

* 

 Amikor felkelek, Kunpimook az alkarját a betakart bokámnak támasztva alszik, keze a karján. Kócos haja feláll az anyag minőségétől, a kávézóasztalon egy kis cetli pihen, melyre egy plüss róka van rajzolva hihetetlen felismerhetőséggel. Szépen rajzol. Egy darabig bámulom, aztán mosolygó szemeket érzek magamon. Lepillantok. Felébredt. Visszadobom a lapocskát a felületre, aztán kínosan tekintgetek a takaróra egy darabig.

 - Milyen lett? Sokat dolgoztam rajta – mesél, én pedig szótlanul vizslatom az arcát. 

- Mennyi az idő? – kérdésre kérdéssel felelni nem udvarias. Átnéz a vállam felett, majd nyugodtan válaszol.

 - Tíz óra hét perc – meghűl bennem a vér. 

- Menned kell – kerekednek el a szemeim.

 - Okés – bár ez a normális reakció, mégis értetlenül bámulok rá. – Tartsd meg a plédet. Énillata van – legyint, majd kiviharzik, de egy másodpercre visszafordul. Néz engem, a szemem, a hajam. Aztán megint legyint, és eliszkol. Nagy levegő ki, és nagy levegő be. Lélegezz nyugodtan, Magena. 

Apa a lenyugvásom után öt tizedmásodperccel lép be az ajtón. Fáradtan egy puszit nyom a homlokomra, aztán átnyújt három csomag gumicukrot. A kedvenceim. Húsvéti csomag. Tej-ét-és fehércsoki tojások, közepükön kemény anyaggal. A legjobb dolog a világon – sok más dolog mellett. 

- Milyen napod volt, apu? – kérdezem, miközben a kezeim akaratlanul is széthúzzák az egyik zacskó száját. 

- Rengeteg meló volt – dörzsöli meg az orrnyergét. – Anya elment már? – bólintok. – Kár. Nagyon keveset lehet csak itthon – megint bólintok. 

 - Ma dogát írtunk matekból – jelentem be, apának pedig gyöngyözni kezd a homloka.

 - …És?

- Az egyík felsőbbévessel együtt tanultunk, és majdnem mindent tudtam. Csak az egyik feladatot rontottam el – húzom el a szám. Apa reménykedve veszi elő a tejet a hűtőből.

 – Mit iszol? – kérdezem értetlenül. 

- Neked csinálok kakaót – felel. Még mindig hülyén bámulom ténykedő alakját. Raktáros, és három műszakban dolgozik. Ennek ellenére is csak annyit keres, mint anya fizetésének a fele. Tiszteltem apát. Mindennél jobban szerettem őt. Amikor az osztálytársaim szekálnak, és gondolatok pörögnek a fejemben, egy távoli hang mindig apa hangján pisszeg, amitől egy csapásra irányt változtatok. Apa az én esthajnalcsillagom, ami nem hagy letérni az útról. A kanapén pihenve várom, hogy megérkezzen az innivalóm, addig pedig előkapom A Kis Herceget, és onnan olvasom, ahonnan már nem emlékszem. 

 Ott dőltem álomra az első este a homokon, ezermérföldnyire minden lakott helytől. Elhagyatottabb voltam, mint tutaján a hajótörött az óceán közepén. Elképzelhető hát, mennyire meglepődtem, amikor hajnalban egy fura kis hang ébresztett föl. Azt mondta: - Légy szíves, rajzolj nekem egy bárányt!

 - Micsoda? 

- Rajzolj nekem egy bárányt...

 Fölugrottam, mintha villám csapott volna le mellettem. Megdörgöltem a szememet, aztán jól kimeresztettem. És egy apró emberkét láttam, egy teljességgel rendkívüli kis emberkét, amint komoly figyelemmel szemlél. 

- Pihenj időben – simítja meg a fejem tetejét apa, majd újra megpuszil, és eltűnik a szobájában.

 Azonnal megiszom a folyadékot, miközben csak arra tudok gondolni, hogy Kunpimooké még csak a közelében sincs ennek. Nem túl édes, tökéletes hőmérsékletű, és olyan állaga van, mintha egy előkelő kávézóból vettem volna. Az íze sem különb. Ivás közben csak tovább olvasgatok: 

Ámulattól kerek szemmel néztem hát a különös tüneményt. Ne feledjük el: ezer mérföldre voltam minden lakott vidéktől. Emberkémen pedig semmi jele nem volt annak, mintha eltévedt volna, vagy halálosan fáradt, halálosan éhes, halálosan szomjas lenne, esetleg halálosan félne. Egyáltalán nem úgy festett, mint egy szerencsétlen gyerek, aki eltévedt a sivatagban, ezermérföldnyire minden lakott helytől. Mikor végre szavamra leltem, azt kérdeztem tőle:

 - De hát... hogy kerülsz te ide? Erre szelíden, és mintha valami nagyon komoly dolgot kérne, megismételte: - Légy szíves, rajzolj nekem egy bárányt... 

Ha valami nagyon lenyűgözően rejtélyes, az ember nem meri megtenni, hogy ne engedelmeskedjék. 

 Elmosolyodom. „Ha valami nagyon lenyűgözően rejtélyes, az ember nem meri megtenni, hogy ne engedelmeskedjék.” Milyen igaza van. Tetszik ez a könyv. Különösen azért, mert csillagok vannak benne, tények, és titok. Sok-sok titok. De össze kell csuknom, aztán fogat mosni, aztán bevackolnom a puha ágyamba, ahol soha sem ért még eddig semmi probléma. Itt csak én voltam, meg a gondolataim. Amik már csak ezután a két oldal után is teljesen megváltoztak. 

Mikor felérek, egy majdnem leváló cetli csüng az ablaküvegen. Óvatosan kinyitom, aztán leszedem a papirost.

 „- Én vagyok a róka - mondta a róka. 

- Gyere, játsszál velem - javasolta a kis herceg. - Olyan szomorú vagyok...

 - Nem játszhatom veled - mondta a róka. - Nem vagyok megszelídítve. 

- Ó, bocsánat! - mondta a kis herceg. Némi tűnődés után azonban hozzátette: - Mit jelent az, hogy "megszelídíteni"?” 

Itt a plüss róka időzött egy fa alatt, előtte meg egy búza szőke hajú kisfiú álldogált. 

 „- Olyasmi, amit nagyon is elfelejtettek - mondta a róka. - Azt jelenti: kapcsolatokat teremteni.

 - Kapcsolatokat teremteni?

 - Úgy bizony - mondta a róka. - Te pillanatnyilag nem vagy számomra más, mint egy ugyanolyan kisfiú, mint a többi száz- meg százezer. És szükségem sincs rád. Ahogyan neked sincs énrám. Számodra én is csak ugyanolyan róka vagyok, mint a többi száz- meg százezer. De ha megszelídítesz, szükségünk lesz egymásra. Egyetlen leszel számomra a világon. És én is egyetlen leszek a te számodra...”

 Nem tudok nem vigyorogni.

 Még kétszer elolvasom a részletet, aztán kicsit megszakítva bedugom a nagypárnám alá, végül lehajtom a fejem. A hideg levegő cirógatja a bőrömet, ezért felugrok, hogy mihamarabb becsukhassam az ablakot. De halk pusmogás hallatszik odalentről: 

- Afrodité – ez Kunpimook hangja, és most minden bizonnyal a krokodiljához beszél. – Mi ez? Mi az, amikor az ember úgy érzi, törődnie kell valakivel?

Kezdtem kettyósnak hinni a srácot, aztán főleg magamat, merthogy egy édes, lágy női hang felel, a szavak végeit kicsit rekedtesen mondva. Lepillantok, és csakugyan nincs ott senki más, csak Kunpimook, meg az állat. 

- A törődés is olyasmi, mint a megszelídítés. Egyre jobban ritkuló dolog. Te törődtél velem, és felneveltél. De egyszer mindenki elmegy, Kedves. Semmi sem örök, minden múlandó, és változó. Az állapot, a hangulat, a súly, a magasság – mondja a krokodil, mire én köpni-nyelni is elfelejtek.

 - A csillagok állása, vagy az, ahogy te most… 

- Bizony – Afrodité bólint. – Sajnálom, de mostantól én is az elmúlásaid falára kell, hogy íródjak. Veszélyes lennék számodra. Hisz látod, ma is mit csináltam! Ne haragudj, Kedves. A változás megbénít, de az emlékek segítenek felállni – hozzábújik Kunpimook bokájához, aki megcirógatja a fejét. Afrodité odakaffant. 

 - Menned kell – rántja vissza a kezét a fiú, akiről nem tudom eldönteni, milyen érzésekkel búcsúzik. 

- Mennem kell – ismételi Afrodité, majd csendesen, halkan eltűnik a lápban, amit eddig még soha életemben nem láttam. Behajtom az ablakot, majd kitakarózva lefekszem. Fázni akarok, és szenvedni, úgy, ahogy most ő odalent. Nem fogom felhozni neki holnap. Kihallgattam őket, és rádöbbentem, hogy egy bordás krokodil érettebb nálam. Kihallgattam őket, és rádöbbentem, hogy… Hogy tényleg minden múlandó.

 Fészkelődni kezdek az ágyamban, de az álom ezúttal nem akar eltalálni.