7. Fejezet
„Az ember, ha olyan nagyon-nagyon szomorú, szereti a naplementéket.”
30. oldal
A matekom kettes. Dac, düh, és megalázottság kering bennem, már csak azért is, mert olyan harciasan pillantottam C-re. És erre megtorlással válaszolt. Mindig azzal válaszol.
Csengetéskor azonban furcsa dolog történik: A. feláll, és rárivall C-re:
- Élvezi? – kiáltja a nála harminc évvel idősebb nőre. Ő meg meghökken.
- Mit? A matematikát? – igyekszik megőrizni a hidegvérét, nekem azonban egyre csak sápad az arcom.
- Azt, hogy igazságtalanul osztogatja ezeket a jegyeket!
- De hát neked ötös lett – felvonja a szemöldökét. És akkor elkezdem érteni.
- De neki nem! – B2 rám mutat.
Rémülten nézek farkasszemet C-vel, aki kis híján elröhögi magát.
- Mindig igazságosan írom be a jegyeket. Aki nem tanul, az vessen magára – magyarázkodik. Az asztalra csapok. Elegem van. Elegem van belőle, és azokból, akik most a védelmemre kelnek.
- Háromtól hatig tanultam tegnap. Megtanultam mindent. MINDENT – nézem a padom, amire rajzok vannak firkálva. Elolvasom őket: „dagadék”, „halj meg”, „uh, mi az a hátadon?”, és pókrajzok. – Este tíz órakor még öt példát megoldottam. Maga pedig az óra közepén azt meri mondani nekem, hogy ne engedjem meg magamnak ezt a viselkedésmódot magával szemben? – könnyek akarnak szökni a szemem sarkába, de visszatartom. Még nem lehet. – A tanárok sohasem látják, mennyi munka van egy-egy prezentációban, dolgozatban, vagy feleletben. Ők mindig csak benyögik a jegyet, aztán a helyünkre küldenek – C. dermedten áll, és úgy futtatja rajtam a tekintetét, mint egy kiéhezett keselyű.
- Egyetértek – Z. kontrázik. Odakapom a fejem. Szőkésbarna haja frissen van mosva, meglebegteti a nő előtt az ötös dogáját. – Talán ez könnyű volt, de ha olyan feladatot tesz bele, amit meg sem kérdez, hogy értünk-e, akkor hogy várja, hogy a többieknek esélyük legyen a jobb érdemjegyre?
- Elmondtam, mit kell akkor csinálni – bök a feladatra, de már veszített.
- Visszakérdezett bármikor is, hogy érti-e mindenki?! – csattanok fel megint.
- Kérted valaha is, hogy magyarázzam el újra?! – így C.
- Ó, igen – felelek, és érzem, ahogy fényes győzelmet aratok. – Épp elégszer. Csak annak mindig ordibálás, és „tökmindegy” volt a vége – hátrahőköl.
- Nekünk most az ordibálás részét sikerült csak visszaadnunk – mondja P., aki nem sokat tett hozzá a vár ledöntéséhez. C. megcsóválja a fejét, aztán feldúltan távozik a teremből. A. megveregeti a vállam, de elhúzódom tőle, és kisprintelek a teremből.
Péntek van, Nout várom a megállóban. Hamarosan azonban Gyeom ül le mellém a székre. Nem tudok hová menni már, mert mellettem egy idősebb úr foglalt helyet.
- Te ide jársz iskolába? – Yugyeom kérdőn néz rám. Táskája kétszer olyan nehéz lehet, mint nekem. – Bár másképpen nem nagyon találkozhattál Lunával. Ha csak nem a büfében – ebben a pillanatban Nou toppan a fiú elé, és fejbe vágja a matekfüzetével.
- Fogd be a szád, Yugyeom – leguggol mellénk. – Szar napom volt. Minden órán dogát írtunk, de csak egyre tanultam. Hogy, s mint veletek?
- Laza – feleli Gyeom. Megvonom a vállam.
- Átlagos.
Nou egyáltalán nem érti, hogy lett kettes a matekom, viszont talál egy sokkal jobb megoldást, méghozzá úgy, hogy egyszerűen lezongorázza nekem az anyagot.
- Oké, én megadom az ütemet, te meg mondd a szabályt! Először egy lassabbat… - kezdi, én pedig összegzem a gondolataimat. Könnyebben megy. Jóval.
A harmadik sebességnél Gyeom is becsatlakozik. Mark rappel a háttérben. Ötkor leteszik a hangszereket, Nou pedig kikísér, hogy elköszönjön tőlem.
- Ez jó módszernek tűnik – jegyzi meg.
- Ja, nem rossz – felelem. – Holnap is versenyre mész?
- Aha. Judo… - húzza el a száját. – Viszlát, Magena! – becsukja az ajtót, de még szédelgek ott egy darabig. Megnyugszom, hogy Gyeom nem követ, mint egy zaklató.
A Nap sugarai óvatosan térnek nyugovóra, a buszból különösen szép látványt nyújtanak. Leszállok a Parapnál, és veszek egy görögsalátát. Hazáig sétálok, miközben a naplementében időzöm. Vajon mi lehet mögötte? A Nap mögött? Lehet mögötte bármi is? A végtelenségen túl?
Nekiütközöm valakinek. Egy ismeretlen lány az. Még sosem láttam.
Meg sem állok Kunpimook kunyhójáig. Hagyok neki egy kis kaját. Ahogy benyitok, mindent a szomorúság és a könnyek aurája lep el: a hűtőt, a kanapét, a kávézóasztalt, vagy Cafatkáék otthonát. A környezet lehangoló és fájdalmas.
- Cirip? – les ki a konyhából a fiú. Gondoltam, hogy főz.
- Hoztam neked egy kis gyorskaját – nyújtom át neki a fél salátámat.
- Ez mi? – pislog rám tágra nyílt szemeivel.
- Görögsaláta – mondom. – A világ legjobb kajája a sajt, meg a pirítós mellett.
- A narancshéjas palacsinta se semmi – rám vigyorog, de ezen a mosolyon csak jobban érzem, mennyire fáj neki.
Csendben leül a kanapé végébe – ahová Afrodité pihent le múltkor –, aztán falatozni kezd. Az olivabogyótól kis híján felnyög.
- Ez a Mennyből születhetett – pillant a plafonra. Kuncogni kezdek. Miután lenyeli, felém fordul. – Holnap szombat.
- Ja. Szombat. Irtó hamar elment ez a hét. De talán nem is baj – forgatom meg a szemeim, ahogy C-re gondolok. – Jó lesz kicsit pihe…
- Eljössz velem naplementét nézni a dombomra? – felvonom a szemöldököm.
- Ó, tényleg! Megígértem.
- Lemondhatod – vállat von, miközben az ajtót vizslatja. Talán arra számít, hogy Afrodité majd belöki, és lekuporodik a pattogó tűz elé.
Sokat gondolkozom a válaszon.
- Nem akarom.
*
Apa egész nap dolgozik. Kunpimook este hatkor csenget, én már tűkön ülve várom, hogy menjünk végre.
Egy kis kosarat hoz magával, miközben egy nem túl meredek dombtetőre érünk fel.
- Itt? – kérdezem. Nem igazán izgalmas hely, ráadásul a Napot sem látni.
- Jaj, dehogy! Ez még csak az út eleje – majd továbbmegy. Követem.
Egy teljesen messzi ház tetejére ül végül. Tudom, hogy ki lakik itt, az egyik évfolyamtársam dédmamája. Állítólag már csak hetei vannak hátra. A fiú leül a rózsavörös tetőre, aztán óvatosan csomagolni kezdi, amiket hozott. Két sajt, hat pirítósszendvics, papírok, ásványvíz, zöldtea, és mentás tic-tac. Amikor azt hinném, hogy már nincs több, egy termoszban tárolt főzős kakaót vesz elő, meg egy magos ropit. Kibont mindent, az italokat az orrom alá dugva.
- Válassz kettőt. Vagy hármat – biccenti oldalra a fejét.
- Te mit iszol? – vonom fel a szemöldököm.
- Fotoszintetizálok – azzal a Nap sugaraiba néz, amelyek épp most kezdik lenyugvásukat. Kibontom a ropit meg a zöldteát, és én is gyönyörködni kezdek. Néha kivesz a zacskóból pár szál rágcsát. Nem szólunk egymáshoz egészen addig, míg nem kezdeményez.
- Tudod, miért hívtalak ma ide?
Megvonom a vállam.
- Ha gondolod, bármikor eljöhetsz ide. Azt hittem, hogy nem fog érdekelni, miért ülök itt gyakran, ezért nem foglalkoztam részletesen a magyarázattal. Lehetne később? – majdnem elröhögöm magam. Mosolygó szemekkel bólintok. – Oké. Köszi.
- Kaphatok kakaót és sajtot? – kérdezem pár perc elteltével.
- Annyira furcsa vagy – mondja ő. De erre megint csak somolygok. Ő átveszi tőlem a ropit, és megkóstolja a kakaóval. Aztán átnyújtja nekem a termoszt.
- Igyak utánad? – bámulom értetlenül.
- Ja. Ha belegondolsz, naaaagyon távoli testvérek vagyunk, szóval – a kezével a levegőben legyint, hogy igyak már. Olyan finom és forró, mint a nyári napsütés egy jéghideg kása társaságában. Ironikus.
- Nézd, nézd! – mutat az égre. Nem veszek észre semmi szokatlant.
- Mi az? – vizslatom a fellegeket, de még mindig semmi.
- Hm. Igazad van. Senki – megcsóválja a fejét.
- Kerestél valakit?
- Hát ez elég bonyolult – de azért bólint. – Még úgy pár éve történt a dolog, mikor kilenc éves voltam. Mostanában lesz hét éve – osztottam-szoroztam, és rájöttem, hogy tényleg tizenhat éves. – Épp a műanyag repülőmmel játszadoztam az udvaron, mikor megjelent ő. Sosem tudtam meg a nevét, viszont lerajzoltam. Búzaszőke haja volt, és szürkés szeme. Olyan király ruhába volt felöltöztetve, hogy meg akartam venni tőle – röhög, de még mindig nem értem, mire akar kilyukadni. – Azt mondta, egy távoli csillagról jött, és hosszú utat tett meg idáig…De nem maradt sokáig. Egy hét után csak úgy lelépett. Mondta, hogy találkozott egy rókával, mikor kiért a sivatagból – mesél a fiú. – Amikor átjöttél a törmeléken, egyszerűen csak ő jutott eszembe rólad – kivesz egy tükröt a zsebéből, ami fogalmam sincs, hogyan kerülhetett hozzá. – Nézd meg a szemeid. A sarkokban halványuló táskák olyanná teszik őket, mintha egy farkas szemszögéből látnád a világot. Nézd a szádat – odasüllyeszti a tükröt, de beharapom az ajkam. Stresszes dolog magadat elemezni, pláne, ha még a szépségedben is a hibát keresed. – Az alsó kicsit hasonlít a felsőre, mert lent van egy bőrszínű foltod. Olyan különlegessé válsz ettől, mint a beszélő róka a kietlen pusztán, az almafa alatt – az orromra emeli. – Pisze, mint egy manónak. Manóorrod van. És aranyos orrod van – elemzi a testrészemet, én viszont eltakarom az arcom, és hátratámaszkodom.
- Hagyd abba.
- És a természeted még nem is részleteztem – elteszi a tükröt. – Borzalmas, de értékes személyiséged van – rám mosolyog, mire kínomban beleharapok a trappistába. – Hideg, rideg és távolságtartó, mint a vadállatoknak, de ha valaki jobban megismer, egy kiscicát lát a veszélyes oroszlán külsejében – kacsint. Félresandítok.
- Hagyd abba – mondom. – Nem is ismersz.
Erre már nem válaszol. Nem igénylem a társaságát, de bűntudatot kelt bennem, ha megbántom. Kinyögök egy „bocs”-ot.
Feszült csendben lakmározunk egy darabig, a szürkületben azonban zenélni kezdenek az állatok. Neszeket hallunk a mögöttünk lévő erdőből, amitől csak jobban eluralkodik rajtam a félelem. Mocorog valami a bokorban, és – pechemre – Kunpimook nem bírja figyelmen kívül hagyni, hogy egyfolytában hátra pillantgatok.
- Mi a baj? – kérdezi.
- Semmi. Hideg van. Menjünk haza – kérem.
- De hát csak most kezdődik a koncert! – mutat az égre. Előbukkan az első csillag. Minden félelmem eloszlik, ahogy akaratlanul is közelebb húzódom a társamhoz, és segítek neki a csillagképek lediktálásában, és az aznapi helyzete lerajzolásában.
Fáradok. Leszívta ez a hét minden erőmet, és már az sem érdekel, ha kínos dolgokat csinálok. Mégis, a következő cselekedetemhez sok gondolkozás kellett – végül a vállára döntöm a fejem, és behunyom a szemem. A válla épp a jó méret ahhoz, hogy kényelmesen aludhassak rajta.
- Nem nézünk csillagokat? Romantikusan, háton fekve? – suttog.
- Nem – egyenesedek ki, és leporolom a ruhámat, mintha legalább porba hemperegtem volna. Még köhécselek is hozzá.
- Kár. Talán majd máskor – feleli. Nem mondok semmit. – Tudtad, hogy délen van a legtöbb csillagkép?
- Mennyi? – olyan nyugodt, és kellemes a légkör, hogy el sem tudnám képzelni magam máshol.
- Negyvenöt. Az egyenlítőn tizenhét, északon meg huszonhat. Remélem, hogy egyszer láthatom mindegyiket – filozofál.
- Azt mondtad, egyszer a tiéd lesz az összes.
- Nem, ilyet sosem mondtam. Nem akarom uralni őket, csak bemutatni az embereknek, hogy meglássák a szépséget az olyan dolgokban, amiket nem látni minden nap.
- De ez olyan lenne, mint egy állatkert. Az oroszlánokat is birtokolják az állatkertben, meg a zebrákat…
- Ez egy múzeum lesz, Cirip – vállba bokszolom. – Egy olyan múzeum, amely megmutatja az embereknek a csillagokat addig, amíg azok el nem mozdulnak. Az élet rendjét akkor sem tudod megváltoztatni, ha ketrecbe zárod az állatokat – bólintok. – Ha a kicsikék menni akarnak, hát menjenek. Azt sem akadályozhattam meg, hogy a kissrác lelépjen.
Elgondolkozom, miközben kibontom a tic-tacot.
- Hiányzik? – felemelem a tenyerét, és rakok bele pár szemet a mentolos édességből.
- Hát persze, hogy hiányzik. Ő az egyetlen, akire emlékszem a gyerekkoromból. Az iskola-, az óvoda-, meg a bölcsődés társaimat is rég elfelejtettem már. De ő megmaradt. Úgy érzem, mindig is meg fog – előveszi a füzetecskéjét, és legelőre lapoz. – Látod? Ezt neki csináltam.
Három bárányt ábrázol a rajzocska.
- Erre – bök az elsőre – azt mondta, hogy túl gyenge. Erre azt, hogy oké-oké, jó, de nem bárány, hanem kos. Az utolsóra meg azt, hogy túl öreg. Így aztán végül készítettem neki egy dobozt – egy kivágott kis részletre esik a tekintetem. Van egy olyan érzésem, hogy ezúttal nem viccelődni akar.
Hallgatunk egy darabig, miközben olykor-olykor kínosan felzörren a tic-tac tárolója. Hideg fuvallat fúj át a vékony pulóveremen, amibe beleborzongok.
- Lassan mennünk kéne – ajánlom fel. Nem ellenkezik. Sietősen összekapjuk a cuccainkat, Kunpimook minden édességet és innivalót nekem ad.
- Ajándék egy elit-tagtól – visszatér a vidámabb énje, de én, még én is tisztában vagyok azzal, hogy ez csak az a tipikus „engedjmeghalni” vigyor. Hangtalanul veszem át.
Miközben visszaérünk a házunkhoz, kicsomagolom az egyik pirítóst a szalvétából. Vajas-lekváros, de van még fokhagymás-tejfölös is. Inkább azt bontom ki.
Az ajtónk előtt meghajol előttem, amit nem tudok hogy lereagálni.
- Kösz a mai napot – mosolygok rá. Még mindig nem egyenesedik ki.
- Amit ma mondtam – végre rám néz. Felvonom a szemöldököm. – Ne mondd el senkinek. Soha. Nyolcvan év múlva se.
- Nem mintha lenne kinek – rántok egyet a vállamon. Fellép a következő lépcsőfokra, és ráteszi a puha kezét a vállamra.
- Lesz. Lesz. Lesz – azzal gyorsan megölel, aztán zavartan elszalad. Kell pár másodperc, hogy feldolgozzam az előbb történt eseményeket, végül vörös arccal húzom ki az ajtót, és lépek be rajta. Apa percekkel később jön meg, kezében egy tábla fehércsokival.
- Ó, apa… - röhögök fel kínosan. – Nem kellett volna.
- Ma van a névnapod, kicsim! – megölelget, miközben a pulóverem zsebébe csúsztatja az édességet. – Május egy.
- Már május van? – kerekednek ki a szemeim. Bólint.
Ahogy felbattyogok a szobámba, már hallom, ahogy apró kis kavicsok ütődnek az ablakom üvegéhez. Izgatottan nyitom ki, és elveszem a cetlit a párkányról.
„5…”
Nem értem. Elolvasom még egyszer, aztán még egyszer, de ahányszor újrapróbálom, és értelmezni akarom, csak elveszettebbnek érzem magam. Öt? Öt kiskutya? Május öt? Öt mentás tic-tac nála maradt?!
A tehetetlenség lassan az ágyba taszít, átölelem a hatalmas plüssfarkasom, és azt képzelem, hogy valaki olyannal vagyok, aki örökké támogat, aki mindig mellettem áll, aki megérti minden gondolatom, és elfogadja a hibáim.
Csak egy ember jut eszembe ezután.
Kunpimook.
Szokásosan aranyos rész volt TwT Megzabálom azt a kettőt TwT Bammiet meg sajnálom is :c <3
VálaszTörlésMár nagyon vártam, szóval örülök, hogy elolvashattam *3*