The Little Prince(ss)

8. Fejezet

„De ha a barátoddá teszed, akkor már ő lesz az egyetlen. Most már a róka is a kis herceg barátja, mert megszelídítette.”

39. oldal

nem lesz senkid

soha nem szeretett téged senki rajtam kívül

egy elveszett kis pont vagy

egy hulladék

nélkülem

Izzadtan, halkan ordítva ülök fel a nedves ágyamban. Tincsek tapadnak az arcomra, karikák élesednek a szemem alatt. 

Mit akarsz? Mit akarsz már megint?! 

Körbepillantok a szobában. El akarom őt felejteni. Mindent ki akarok dobni vele kapcsolatban, vagy ha nem teszem, az emléke örökké el akar majd tiporni. Hogy mondhat ilyeneket? Legalább kiderült egy tény: az ember csak halottként őszinte igazán. 

Próbálok visszaaludni, és most hagy egy darabig. De aztán megint rázendít.

tudni akarod, mit az az „5”?

Tudni akarom. Tudni akarom.

- Nem akarom – suttogom, és hálát adok, hogy senki más nem alszik velem egy szobában. Kivéve persze Royt. De vele most beszélgetek.

megtudod

fájni fog

öt nap múlva

Olyan erősen fogom be a füleimet, ahogy csak tudom, miközben álomba kiáltom magam. 

Hatkor az ébresztőm akkora zajjal ébreszt, hogy legszívesebben kidobnám az ablakon. Nem akarok iskolába menni. Elegem van belőle. 

Zaklatottan iszogatom a kakaóm, miközben kiülök a ködös, hűvös levegőre az udvarra. Apa ma elvállalta, hogy csomagol nekem uzsonnát. 

Az iskolában senkit nem érdekel a névnapom, ami persze érthető, merthogy én sem érdeklek senkit. Visszagondolok a napra, amikor az osztálytársaim kiálltak értem, de a mai megint ugyanolyan, mint a többi. Reakció nélkül fogadnak, és minden piszkálódás nélkül engednek leülni az egyre kényelmetlenebb székemre. Nem merek belegondolni, hogy még további három évig kell itt sorvadnom. 

Tesin kötelet mászunk, ami az én bálna testemnek legalább olyan, mint egy tortúra. A tanár enged annyit az ilyen sporttehetségeknek, mint én, hogy hogyha legalább egyszer fel tudunk ugrani az alaphelyzetből, akkor megadja a kettest. Hálás vagyok, de ezúttal még ez sem megy, mert tegnap és ma hajnalban is bezabáltam az összes édességet, amit csak felleltem a konyhában, vagy a szobámban. Remélem, ma nem találkozom Nouékkal. Nem bírnám elviselni, ha még ők is így látnának.

De a Sors – ezúttal – sem kegyes hozzám, a banda úgy ácsorog az iskolám előtt, mint a kiéhezett hiénák. Nou odarohan elém, hosszú karjait a vállam köré fonja, aztán Yugyeom és Mark társaságába invitál. 

- Mizu? – kérdik szinte egyszerre, majd összeröhögnek. Az általános iskola felső osztályába járó diákok meghúzva magukat sunnyognak el mellettünk. Ó, ha tudnák! Ha tudnák, hogy én nem vagyok olyan, mint ők…

- Semmi – igyekszem becsatlakozni a beszélgetésbe, de mikor nem mondok többet, Nou felvonja a szemöldökét. – Úgy értem, hogy tényleg nincs semmi. Minden napom ugyanolyan – már majdnem elkezdek lelkizni az utca kellős közepén, mikor valaki int nekem a másik oldalról, olyan ártatlansággal, mint ahogy Nou az első két napon. De a véleményem meg kellett, hogy változzon. Füves cigi lóg ki a farzsebéből, ahogy felszáll a buszra nélkülem. Még csak el sem köszönt. 

Ez a lány viszont nagyon ismerős. Nem rémlik az arca, de tudom, hogy láttam már valahol. Hosszú, egyenes haja néha az arcába hullik a felerősödő szél miatt. Térd fölé érő szoknyát visel, ami alá rövidnadrágot vett, így nem esik zavarba, ha felfújja az áramlat. Fekete harisnyában van, és egy bő pulóver takarja a felsőtestét. Loboncában elrejtve masnikat aggatott. Tiszta arca van, és őzbarna szeme. Még mindig integet.

De elfordulok. Nou is aranyos volt akkor. De mostanában rá kellett döbbennem, hogy csalódtam benne. 

Hazaérve köszönök apának, aki végre szabadnapos, aztán azt mondom, hogy elmegyek a „barátaimmal” pizzázni. Apa azt hiszi, hogy civilizált életet élek, és ennek igazából örülök is, mert a magán-magánéletem így védettebb, mint egy banki széf. 

- Kunpimook? – kettőt dobogtatok a faajtón, a fiú pedig boldogan nyit ajtót.

- Cirip! – majdnem a nyakamba ugrik, de ezúttal is elszökkenek. – Van egy meglepetésem számodra – beinvitál a kunyhójába, miközben én azon töprengek, miért nincs sohasem a saját lakásában, és vajon mi lehet a szüleivel. 

Lehuppan a kanapéra, én pedig mellé, kihagyva egy ülést. Morcosan pillant rám, és közelebb húzódik.

- Menj arrébb – morgom. Megteszi. Bűntudatom támad, olyasmi, mint amilyet evés után érzek: rossz, de nem érdekel. 

- Van tic-tacom számodra – egy extranagy adag édességet mutat fel.

- Tedd… le középre – félrepillantok, mert úgy érzem, hogy kajával bármire rá tudna venni. Na, nem mintha nem lennék már így is épp elég súlyos. 

- Talán a szívünk nem fonódik össze, de míg tic-tac van a világon, addig mindig lesz közünk egymáshoz – elröhögöm magam, bármennyire nem akarom. Ő is kuncog. – Hallottad már azt a viccet, hogy…?

És csak beszél, beszél és beszél. Egész életemben el tudnám hallgatni azt a magas, de mégis rekedtes hangját, amitől ő olyan különleges lesz. Azt a feltétlen közvetlenséget, amit irántam mutat, és azt a rejthetetlen szeretetet, amit az utóbbi napokban tapasztaltam. Furcsa, hogy valaki kedvel, és azért furcsa ez, mert engem még senki sem kedvelt „úgy”. Lehet, hogy ő sem. De jó érzés biztonságban érezni magam, miközben a pattogó tűz mellett nézünk egy, még el nem indított kisfilmet, miközben az előttünk lévő kávézóasztalon narancshéjakkal teliszórt kakaó hűl. 

Felnevetek a vicc végén, de nem azért, mert vicces. Végig mosolyogtam rajta, beleélte magát a mondandójába, gesztikulált, és artikulált. 

- Mielőtt megnéznénk ezt az izét, szeretném, ha nevetnél előtte. Sokat. Szóval megtennéd, hogy kisminkelsz? – a háta mögül előhúz egy egész szettet. Idegesen kapkodok össze-vissza, mert még sosem láttam ilyen dolgokat, amikkel a kozmetikusok profin dolgoznak.

 - Sosem sminkeltem még – húzom el a szám.

- Annál jobb – kacsint. Szóval nekilátok. Először a szemét egy vastag pamaccsal hintem meg, amitől olyan, mintha bevert volna neki egy rózsaszín csillámpóni. Viszek fel egy kis glittert, mert hát nem lehet tudni. Bámulom a dupla szemhéját, amiért kicsit belefolyik a szemébe a tus, de tűri, és csak ordibál, mint a sakál.

- Ne nyisd ki! NE NYISD KI – hisztérikusan rohangálok, miközben röhögve keresek egy zsebkendőt. Valamennyire megszüntetem a fájdalmát – bár azt elég nehéz csupán pár másodperc alatt.

A száját vérvörösre próbálom festeni, de egyébként sincsenek telt ajkai, ezért inkább körvonalazom, aztán lila színnel átszínezem. Jól érzem magam. Túl jól. Aztán persze bekapcsolja a kisfilmet, és minden elszáll.

- Azt hiszem, tudnod kell ezt, mielőtt – vár egy kicsit, de nem merek rákérdezni. Mielőtt… mi…? Megnyomja a Start gombot, és a diavetítés lassan váltakozó képeket tár elém. Nem szól semmit. Az első képen az anyukája, majd az apukája, végül a testvérei. Öt másodpercenként váltakoznak a fotók, végül egy rövid szöveg jelenik meg a bal alsó sarokban:

Ők a családom. Apa meghalt, mikor három éves voltam, anya és a testvéreim pedig eltűntek. Már tíz éve. Hat éves voltam akkor, és azóta egyedül élek.

Indokolatlan tájképek villannak fel, amikből lassan összeáll a megfejtés: először egy tenger, majd egy apró kis sziget, domb, hegy, hegység, aztán a csillagos ég.

Úgy érzem, nem tudnám mindezt elmondani, ezért szánalmas módon összeütöttem ezt. Remélem, nem bánod. 

Tíz másodperc szünet, már azt hinném, vége van a kisfilmnek. Lassan jön fel a következő kérdés.

Bánod?

A képernyő zavaros lesz, fekete-fehér zajok cikáznak a szemem előtt, majd egy zöld villanás után egy kis Kunpimook integet a kamerába. Sötét a tekintete, barnább a bőre, és egy csúnya seb van a szeme felett.

- A nevem Kunpimook Bhuwakul – mondja az alig tizenegy éves gyerek. – És meg fogom nektek mutatni azt, amit ti még sosem láttatok. Azt mondjátok, hogy a kisgyerek mindig hallgasson, mert igaza csak a felnőttnek van. A gyerek túl sokat álmodik, igaz? Ez baj, igaz? Ti elítélitek azokat, akik… - de ekkor a felvétel elhalkul, s egy köpenyes nő rángatja el a fiút a gép elől. Halk morajlás folyik a háttérben. 

Kunpimookra pillantok, aki eltakarja a kezével a szemeit. Nem merek kérdezni, még mindig nem. A következő pixelek rejtett kamera felvételét ábrázolják, ebben biztos vagyok. Az ápoló, aki az előbb elhúzta Kunpimookot a videokamera elől, most a raktárban üti őt. 

- Sosem tudom megbocsájtani neki – mondja mellettem a fiú, én pedig sokkolódva bámulom a kis tévét. – Ő volt az egyetlen, akit utáltam. 

Már vagy öt perce meg a vetítés, különböző pillanatok és szövegek a gyermekkorából. Olyan, mintha egy fényképalbumot lapoznánk most át. A végén egy újabb rejtett beállítású kamera mutatja a képet, amint átlépek a törmeléken, és körbenézek a kihalt területen. Mielőtt Kunpimook leugrana a hátam mögé, izgatottan a lencsébe integet. Elmosolyodom, ő pedig félénken a vállamra dönti a fejét. Erőt veszek magamon, és hozzáérek az egyik tincséhez, ami a szemébe lóg. A szeme is mosolyog, ahogy próbálja keresni a tekintetem, de megint a képernyőre bámulok.

És hátrahőkölök. 

Egy kórháztól kapott lap van beszkennelve, rajta Kunpimook teljes neve, illetve thai és angol nyelven leírva a dolog, amit még csak el sem akartam olvasni.

- Sosem hallottam még erről – jegyzem meg halkan, mikor a gép kiírja, hogy Újraindítás, Ugrás előre, Ugrás hátra.

- Nova-kór. Túl szépen hangzik, igaz? Nova – felel elhalt hangon. Gyakran megcsuklik. – Ha valaha is eljuthattam volna odáig, hogy lehessen egy lányom, biztosan Novának neveztem volna el.

- Szupernova – nevetek fel, neki is megrándul a válla. Nevetünk, de úgy érzem, menten kettészakad a mellkasom. – Mi ez? 

- Mindenedre kihat. De nem fertőző – megsimítja a kezem, és én, ha a tegnapi, vagy a fél órával ezelőtti életemet éltem volna, akkor most elrántanám. De hagyom, hogy próbálgassa, hol a legpuhább.

- Olyan, mint egy párna – megint somolyog. Én nem tudok. – Bárcsak megtehetném, hogy így… - menjek el. Ezt akarta mondani. 

Roy idegesen figyel a sarokból, de nem tudom tovább türtőztetni magam. Eleresztem az első sós folyadékot, ami kínosan Kunpimook kreol bőrére pottyan. Azonnal felkapja rám a fejét.

- Ne! Ne, ne, ne! Nenenenenene – felpattan, arcomat a két keze közé veszi. – Cirip, ez nem szomorú dolog! Gondolj csak arra, mennyi, mennyi jó dolog van abban, ha meghalsz! – a hüppögésem sírásba megy át. – Jó, persze, nem láthatsz többé – motyog. – Pedig azért ilyen arc nincs minden sarkon, huh? – felvonja a szemöldökét, aztán realizálja, mint csinált pár másodperccel ezelőtt, ujjaival letörli a cseppeket a szemem sarkából, aztán elenged. – Meg akarom találni. Úgysincs más út, Cirip. Nekem ez a sorsom, de tudom, hogy a halál nem mindig rossz dolog.

- A legrosszabb, amit az egyik barát tehet a másikkal, ha meghal mellőle – olyan nehezen beszélek, mintha menten kiugranának a tüdőim a helyükről. 

- Az a barátság, ami meghal, csak mert az egyik már nincs melletted, az sosem volt igazán barátság – nem tudok mit válaszolni. Ha az ember szomorú, akkor a reflexei is igencsak belassulnak: mint nekem most. Ugyanis nem ugrok hátra abban a pillanatban, mikor óvatosan megsimítja egy kósza tincsem. Elneveti magát. 

- Hé! – olyan undorító lehetek most, minden cucc folyik, és ő mégis ezt csinálta…

- Ne haragudj. Szeretem a hajad. Is. – ha most ittam volna a kakaóból, az egészet ráköptem volna. 

Nem akarok bőgve hazamenni, ezért eldöntöm, hogy tényleg benézek valamelyik kajáldába. Mázli, hogy sosem sminkeltem, így mindössze csak a szemem olyan vörös, mint akinek bevertek. A szemem kékesszürkéből levélzöldbe vált át, és a fájdalom, tehetetlenség összes árnyalata cikázik benne. 

- Mit hozhatok, ifjú hölgy? – egy nálam nem sokkal idősebb fiú hoz egy tartalmas étlapot, amit lerak elém. Éjfekete haja lágyan takarja ugyanilyen szemeit. Ő is ázsiai lehet. Nem hiába, Ausztrália szívesen lát mindenkit. Óvatosan megrázom a fejem, alig lehet látni.

- Fogalmam sincs, mit akarok – dobom a kezeimet a combomra. 

- Tudom ajánlani a mai napi különlegességünket – széthúzza a könyvecskéjét, és olvasni kezd belőle – Avokádó salsa pirítóssal, citrom-, vagy narancslével, desszertnek pedig friss és ropogós banános süti! Na meg persze a szokásos beszélgetés – felvonom a szemöldököm.

- Miféle beszélgetés? 

- Ez egy társalgó-étterem. A lényege, hogy a pincérek, ha a vevő is úgy akarja, meghallgatják a vevő gondjait, vagy történetét. Park JinYoung vagyok – meghajol előttem. De ezúttal határozottabban intek nemet.

- Köszönöm. Csak az ételt kérem. 

Esteledik már, mikor apa megcsörget, hogy merre vagyok. 

- Hamarosan megyek, csak az osztálytársaimmal még a parkban hülyülünk! – majd körbepillantok az üres környezetemen. Este nyolc óra. Már senki sincs idekint. Vajon most mi lehet Kunpimookkal? Sír? Vagy palacsintát csinál?

Oh, istenem, minden maradék időmet vele kellene töltenem, de a zavartság úrrá lett rajtam, miután a felvétel végetért. Úgy rohantam ki a lakásából, mint az üldözött vad.

Leülök az egyik fapadra, amit nemrég újított fel az állam. El kell mosolyodnom, ha belegondolok abba, az emberek milyen kis részletre is figyelnek: fenntarthatsz egy egész országot, de akkor légy biztos abban, hogy a pad is olyan tiszta és rendezett, mint a felhőkarcolók. Az égre esik a tekintetem, a csillagokat pásztázom. Ott vagy, te gyerek?! Miért hagytad magára őt? Miattad csinálja most ezt. Te okoztad neki ezt a kórt! Te vagy a hibás! Te vagy a…

te vagy az

Azt veszem csak észre, hogy a földre zuhanok, és a betont próbálom kitépni a földből.