The Little Prince(ss)

9. Fejezet

„Nem tudom (…), nem azért vannak-e kivilágítva a csillagok, hogy egy nap mindenki megtalálhassa a magáét.”

A szőke hajú lány ma félénken mellém lép, és kivesz egy tálcát a többi közül. Ne is próbálkozz, lány. Nem dőlök be.

De mellém is ül, és nem hagy elzárkózni. Lány, egyedül akarok lenni! Tartsd tiszteletben. Csak én, és magam. 

- Ne haragudj, ha tegnap túl tolakodó voltam – ebben az iskolában mindenki túl közvetlen és tolakodó, szóval igazán nem kell bocsánatot kérned miatta. – Csak meg akartam kérdezni, nem akarsz-e csatlakozni az iskola zenekarához – ó, szóval az a sok gyerek a banda tagjai voltak. Neeem, épp elegem volt már a zenészekből!

- Kösz, nem – morgom halkan, miközben felszelem a tányéron gőzölgő fűszeres húst. Fogalmam sincs, hány kalória lehet, de kit is érdekel? Otthon úgyis bezabálok megint. Hhh. 

Ez a lány nem olyan vékony, mint Nou, és a cigi helyett apró, mosolygós matricák vannak ragasztva a farzsebére. Az egyik lefelé kunkorodik a combján, zavartan próbálja visszaerősíteni. 

- Hupsz, bocsi – nevet fel rám. Olyan a hangja, mint egy újszülött báránynak. Mármint nem aranyos, vagy ártatlan, hanem vicces. Úgy nevet, mint egy bárány. – Ő mindig le akar esni.

- Miért nem varrod fel? – kezdem meg a kaját, amire eleinte rossz szemmel nézek, de aztán csak úgy lapátolom magamba. 

- Éppen úgy, ahogy egy madarat sem illik kalitkába záratni, úgy a matricát sem szabad felerősíteni a farmeredre. Ez aranyszabály nálunk. Semmi erőszak – ezek a tagok a hippikorszakban ragadtak.

- Aha – felelem. Nos, lány, még ha szeretnél sem tudnál felvenni a zenészhülyeségedre. Két nap múlva érettségi szünet, és mi nem is fogjuk látni egymást, meg amúgy sem tudok játszani egy hangszeren sem, és a gyász közben nem hiszem, hogy meg is akarok tanulni. Csak vicceltem. Basszusgitározom. De már magamnak is hazudok. A tudtomon kívül.

Felkapom a tálcámat, és ott akarom hagyni, de abban a pillanatban a nyomomba ered. 

- Semmi baj, ha nem tudsz játszani semmin sem! Én is ott tanultam meg zongorázni – ecseteli.

- Talán ezért nem hallottam még rólatok soha – mondom, mire ő egy másodpercre lefagy.

- Hú, nehéz eset vagy! De nem gond, szeretem a kihívásokat!

Boldogan követ fel a buszra, aztán le a buszról, egészen a kajáldáig. Megveszem a szokásos görögsalátámat, az eladó kedvesen, a le nem vakarható álmosolyával köszöni meg, hogy náluk hagytam egy kis zsetont. 

- Van egy jó hely, ahol megehetnénk – ajánlja fel a lány, aki végül a nevét is elárulta: Rebecca. A beceneve Rebka, szóval inkább így hívtam, mert az eredeti idétlenül hangzik. – Mindig odamegyünk a barátaimmal. Kedves hely számomra – nem bírja abbahagyni a beszédet.

Mint Kunpimook.

Hogy eltereljem a gondolataimat, önkéntelenül is beleegyezem.

A hely fél órára van a McKinley Streettől, és nem tűnik olyan aranyosnak, mint ahogy azt erről a lányról elképzeltem volna. Egy régi kosárlabdapálya, rozsdás kapuval és lekopott pályafestékkel. Popcorndarabok és kartondobozok hevernek mindenfelé szétszórva. Víz csöpög az egyik csatornából, a lépcsőfokok alatt cigicsikkek hevernek. Fiúk hangját hallom, és már fordulnék meg, hogy olyan gyorsan elhúzhassak innen, ahogy jöttem.

- Ó, csak nem félsz a fiúktól? – ragadja meg a csuklóm Rebka. Nem, miért félnék? Csak aggódom, mi van, ha ők is ugyanolyanok lesznek, mint Yugyeom, vagy Mark. Vagy Nou.

És akkor úgy éreztem, mintha megvilágosodtam volna: rájöttem, hogy igazából mitől is féltem. Nem az új emberektől, akiket majd megismerek. Hanem attól, hogy ezekben az új ismerősökben a régieket látom majd. A rossz emlékek csillannak majd meg a szemeikben, és az alkohol folyóként csöpög le a szájuk sarkából. Az orrukból a cigifüst szállingózik ki óvatosan, elméjük üresen tátong. És öngyilkosok akarnak lenni. Mindannyian.

Roy jelenik meg Rebka mögött, és figyelmeztetően, határozottan rázza meg a fejét. 

- Nem teheted meg – jegyzi meg epésen. Rebka hátrakapja a fejét. Megdobban a szívem, mert Roy lenéz rá, a lány pedig fel. A fiú halott, eddig üveges tekintete most riadt, hitetlen arckifejezéssé torzul.

- Nem teheted meg – mondja, aztán a szemem előtt párologni kezd. – Nem teheted meg, hogy találsz helyettem jobbat! A legjobb barátod vagyok! Voltam! És leszek!

- A barátság nem birtoklás, hanem két szív ugyanabban a pillanatban való dobbanása – feleli Rebka, aztán a csuklómról a tenyeremre vándorol a keze, és bátran megszorítja. Össze akarok esni, mert Roy teljesen eltűnik, és csak a karkötője zuhan a földre, amit már jó ideje nem is láttam. De ezúttal tényleg ott van. Ez volt a barátságkarkötőnk, egy egyszerű fehér, rajta fekete pöttyökkel. Magabiztosan felveszem, tétovázok egy darabig, aztán felemelem Rebka kezét, és gyengéden felkötöm a karjára. Kedvesen mosolyog.

- Nem félek. Mehetünk – válaszolom az eredeti kérdésre. Bólint, aztán elválik tőlem, és átveszi az irányítást. Befordulunk az egyik kipukkadt labda mellett, majd egy apró stadion lelátójára érünk. Itt akusztikus gitárt, dobfelszerelést, zongorát és fuvolát látok. Kíváncsi vagyok, kié lehet, és, hogy vajon ők meddig maradnak az életemben. Mármint a hangszerek tulajdonosai. Nem a hangszerek.

Az első srác, akit meglátok, egy kisebb, zömökebb termetű. Világosított bőre van, és festett szőke haja. Barna őzikeszemei vidáman fordulnak ránk. Kíváncsian méreget minket, majd a dobverőket az ölébe emeli. Mellette egy fekete kalapot viselő, feketehajú fiú bámul rám a sötét szempárjával. Kell neki egy kis idő, de végül a zongorájával a combján visszamosolyog. Most én is mosolygok. Boldog vagyok. Lefelé hajlik a Nap, és a világ narancssárgába öltözik. A hangulat olyan, mint egy alkohollal feltüzelt este: azonban ide ezúttal nem kell sör, vagy bármi más. Az embernek néha akkor kell vigyorognia, amikor nem szeretne szomorúnak tűnni a szerettei előtt, de ha olyanok előtt mosolyogsz akaratod nélkül, akiket nem is ismersz, akkor tudhatod, hogy igazán boldog vagy abban a pillanatban. 

Még három másik ül a felettünk lévő sorban, két barnahajú lány, meg egy sötétzöld hajú fiú. 

- Csapat, bemutatom Magenát! – mutat rám Rebka. Elvörösödöm attól, hogy mindenki engem néz. Kínosan érzem magam.

- Rengeteget mesélt rólad! – mosolyog rám az egyik lány. Viszonzom a gesztust, és óvatosan meghajolok, bár nem tudom, miért.

- Remek harmóniában lennél a szólógitárommal, Leóval! – a zöld büszkén felmutatja a kicsikéjét. Ránevetek. Hihetetlenül érzem magam.

Teljesen fel tudok oldódni velük. YoungJae és Jackson – akiket először megláttam – rendkívül viccesek és közvetlenek voltak. A két barnahajú lány ikrek voltak, és Ausztráliában is születtek, és itt is nőttek fel Darwinban. Chloe és Emily, és náluk pozitívabb embereket még talán sosem láttam. Nagyon jó volt velük lenni! A sötétzöld hajú fiú neve Isaac, ő talán egy kicsit bohókásabb volt mindenkinél, de meg mertem volna esküdni rá, hogy ugyanolyan normális, mint bárki más a társaságból. 

Aznap este rádöbbentem még valami teljesen újra is: milyen egy csoportban nem kirekesztve, sokkal inkább szerves tagnak érezni magad. Részének lenni egy soha véget nem érő körnek, csillag lenni a folyamatosan táguló univerzumban. De ennek egyszer vége. A csillag egy izzó, világító dolog csupán, mely évmilliárdokkal később felrobban. És mi lesz azután? Vagy semmi, vagy egy egész világot eldöntő csapás. 

Furcsán hangozhat, de én talán az utóbbi szeretnék lenni. Nyomot akarok hagyni itt, a lábnyomom nem szeretném, ha betemetné a homok.

Így történt hát, hogy elkezdtem élni, és csatlakoztam a klubhoz.